HTML

Bunyevácz Zsuzsa írásai

Friss topikok

Címkék

2013.02.28. 12:10 Bunyevácz Zsuzsa

Gondolatok a Szentatya távozásával kapcsolatban - avagy a Vatikán és a pénzvilág kapcsolata

Volt-e, lehetett-e, van-e kapcsolat a nemzetközi bankárok és a pénzoligarchia között?  A Rothschildok és a Vatikán között?  Gyaníthatjuk, ugyanis nem is olyan régen XVI. Benedek egy nagyon fontos és sokatmondó kijelentést tett: Egy globális hatóságra és egy központi világbankra van szükség a válság megoldásához. A Vatikán tehát ugyanazt szajkózza, amit a pénzoligarchia.

 A nemzetközi bankárok és a Róma kapcsolata nem új keletű. A Rothschild- dinasztia itáliai bankházának komoly szerepe volt a Pápai Állam életében, sőt felvirágoztatásában. A kapcsolat 1831-ben vette kezdetét: XVI. Gergely pápa 1831-ben, 1832-ben, majd pedig 1837-ben, 12 millió scudo kölcsönt kapott a Rothschild-banktól. Tudni lehet, hogy 1870 júliusában is vett fel, közvetlenül a világi hatalmának felszámolása előtt. Kormányzásának utolsó évében a Pápai Állam adóssága meghaladta a 26 millió scudót – márpedig ismert, hogy a nemzetközi bankárok mindig is az uralkodóknak adott kölcsönökön keresztül fejtették ki befolyásukat, miért lenne másként ez a pápák esetében.

 A továbbiakban is nyomon követhető a kapcsolat. Ismert, hogy 1870-ben az olasz csapatok bevonultak Rómába, és véget vetettek a pápák több évszázados világi hatalmának. XIII. Leó pápa (1878 - 1903) a tőkés rendszerrel való együttműködés irányába vitte az egyházat. Legfőbb szenvedélye az üzletelés és a magas diplomácia volt, mindig tudott a tőzsdei árfolyamokról. A vatikáni és az olasz pénzemberek összefonódtak, a mindmáig fennálló vatikáni Banco de Romát az ő kezdeményezésére alapították 1880-ban, amely tőzsdespekulációba is fogott. A Vatikán kezdeményezésére gomba módra elszaporodtak a különféle hitelintézetek és spekulációkkal foglalkozó szervezetek. XIII. Leó a halálakor 5 millió francia frankot hagyott maga után.

 X. Pius (1903-1914) alatt tovább fejlődött a Vatikán és az olasz pénzügyi körök kapcsolata. Támogatta az olasz gyarmatosító politikát, a Banco di Roma fiókintézeteket nyitott Egyiptomban, Máltán, Tripoliszban, Barcelonában stb. A mai Líbiában nagy befolyásra tett szert, nagy földbirtokok, gőzhajózási cégek stb. kerültek a bank birtokába, amely alaptőkéje 1907-től 1912-ig negyvenmillió líráról kétszázra nőtt. X. Piusnak felróják, hogy semmit se tett a háború kirobbanása ellen. Van, aki azt állítja, hogy jóváhagyott, áldásával támogatott és ösztönzött az egyházon belül egyfajta „szabadkőműves” szervezetet. XV. Benedek (1914-1922) bankárcsaládból származott, a „középszerűség koraként” írnak a pápai trónon eltöltött éveiről. XI. Pius (1922 – 1939) támogatta Olaszország abesszínai agresszióját. 1929-ben a lateráni szerződéssel megalakult a Vatikán Állam. Rendezték a pápaság Olaszországgal szembeni igényeit. Mussolini 1750 millió lírát, akkori árfolyamon 90 millió dollárt fizetett a Vatikánnak.  A második világháború után a Vatikán pénzügyei jelentősen kiterjedtek. Az Egyesült Államokból és NSZK-ból is egyre több pénzt kapott. Megnövekedtek a különféle befektetései, a Vatikán a legnagyobb monopóliumok részvényese lett (fogamzásgátlót gyártó cégnél is volt részvénye, de ezt megszüntették). A Vatikánnak saját bankja is van.

 XXIII. Jánossal (1958-1963) fordulat kezdődött, két ponton is. Az egyik a kommunizmushoz való viszonya, ami jelen esetben azért fontos számunkra, mert több minden utal a kommunista vezetők és a pénzhatalom kapcsolatára. XXIII. Jánost „vörös pápaként” emlegették. A másik fontos változás, ami nevéhez fűződik, hogy felül akarta vizsgálni az egyházi doktrínákat, ezért összehívta a II. Vatikáni Zsinatot. A végét már nem élte meg, közben elhunyt.

 VI. Pál (1963-1978) követte a pápai trónon. Apja politikus és újságíró, liberális hírében állt. Nem riadt vissza a kommunistákkal való kapcsolattól sem. Az ő regnálása alatt ért véget a II. Vatikáni Zsinat, ami az egyház a nem keresztény vallásokhoz való viszonyával foglalkozott. 1965. október 28-án bocsátották ki a Nostrae Aetate kezdetű nyilatkozatot, amely kimondta a szellemi és időbeli-történelmi rokonságot a judaizmussal, és hogy a zsidók nem vétkesek az istengyilkosság bűnében.

VI. Pál halála után, 1978-ban I. János Pál került a Vatikán élére. Ekkor már néhány gyanús pénzügylet árnyékolta be a Szentszéket, ahogy arról több szerző is ír. Chicagóban például Cody kardinális az amerikai egyház pénzéből 2 millió dollárt ruházott be illegálisan a tőzsdén 1970-ben, amit elvesztett. VI. Pál le akarta mondatni, de mégis maradt a helyén. A Vatikáni Bank néven ismert Istitutio per le Opere Religiose (IOR) körül is sötét felhők gyülekeztek. Az IOR elnöke 1969-től Paul Marcinkus - litván származású chicagói érsek - volt, aki nevéhez korrupt és nem tiszta tranzakciók, hamis kötvények stb. köthetők. A Banco Ambrosiano, a legnagyobb olasz magánbank elnöke Roberto Calvi volt, aki illegális üzleteihez az IOR-t is felhasználta. Hatalmas összegeket kezelt a Vatikán megbízásából: a pénzt különböző alapokba és off-shore vállalatokban tartotta. Calvit 1978-ban azzal vádolták, hogy bankjában a maffia pénzét mosta tisztára, így a Vatikáni Bankkal kapcsolatban is felmerült a maffia. Az "Isten bankáraként" is ismert Roberto Calvi holttestét 1982. június 19-én találták meg a londoni Blackfriars-híd alatt, egy kötélen lógva. Az eset először öngyilkosságnak tűnt, de később bebizonyosodott, hogy gyilkosság történt. Tény, a befektetők pénzéből kb. 1,5 milliárd dollár tűnt el Calvi kezén. A pénz a kiemelt ügyfeleké volt, mint a maffia, a P2 nevű szabadkőműves-páholy és a Vatikáni Bank. A Vatikán soha nem ismerte el, hogy köze volt a csaláshoz.

Az 1970-es évek második felében felbukkant továbbá egy 121 nevet tartalmazó lista, amely a Vatikán szabadkőműveseinek neveit tartalmazta, a hiarerchia szinte minden szintjéről. Nem lehet persze bizonyítani, hogy hiteles volt vagy nem, mindenesetre több újság is közölte, például: French Bulletin de l'Occident Chrétien Nr.12, July, 1976., Panorama 1976. augusztus 10., Euroitalia 1978. augusztus 17., Osservatore Politico 1978. szeptember 12.

 I. János Pál pápává választása előtt a bíborosi kollégiumban azok voltak többségben, akik az egyház politikájának további liberalizálásáért szálltak síkra a II. Vatikáni Zsinat határozatainak szellemében. Csakhogy nem volt igazán befolyásos és tekintélyes jelöltjük. Egy amerikai pap szerint a konklávét elsősorban a politika, a hatalom és a pénz izgatta. Ebben a helyzetben 1978. augusztus 25-én választották a pápai trónra Albino Lucianit. 33 napig volt pápa. Hirtelen halálozott el. I. János Pál több szempontból is eltérően viselkedett elődjeitől. „Más-más nyelvet beszélünk” – mondta vele kapcsolatban az egyik nuncius, a pápai diplomaták parvenünek tartották. A szegények pápája akart lenni, nem szerette a fényűzést, úgy vélte, nem kell az egyháznak vagyont gyűjtenie. Megvetette a körmönfont cselszövéseket, amely a pápák tevékenységét általában kísérni szokta.  Sőt! Isten inkább anyához hasonlít, mintsem apához, és az Istennel való közvetlen kapcsolat kérdését is felvetette. Ezenkívül rendet akart teremteni a pénzügyek, illetve a bankok környékén is. Eltervezte, hogy fellép Cody ellen, Marcinkust is le akarta váltani. Szándékában állt eladni a vatikáni kincseket és részvényeket, és az így szerzett pénzt szétosztani a szegények között.

33 nappal megválasztása után este 12:30-kor elhagyta dolgozószobáját, majd hajnali 4:30-kor halott volt. Ez a találgatások lavináját indította el, többen gyilkosságról suttogtak, amit a Vatikán ellentmondásos nyilatkozataival csak fokozott. A Kúria mindenesetre elutasította a boncolást.  Nem tartozik e cikk témái közé, hogy I. János Pál halálának körülményeiről szót ejtsünk, inkább az utána következő események érdekelnek minket. A teljesség kedvéért azonban említeni kell, hogy nem egy szerző foglalkozott a kérdéssel, hogy csak David Yallop és Avro Manhattan könyveit említsük, akik bizonyítva látják, hogy gyilkosság történt.

 Mi azonban csak a logikánkra támaszkodhatunk. Ha I. János Pálnak valóban azért kellett idő előtt távoznia az élők sorából, mert a pénzhatalom ellen volt, és ha az említett „erők” valóban befolyással bírtak a pápaválasztásra, akkor a követező szentatyának olyannak kell lennie, aki az ő érdekeiknek megfelelő döntéseket hoz. II. János Pált 1978. október 16-án választották meg. Minden bizonnyal az egyik legnagyobb személyisége a XX. századnak, és talán az egyik legellentmondásosabb is. Most csupán arra szorítkozunk, hogy a témánk szempontjából néhány talán kevésbé ismert eseményre hívjuk fel a figyelmet.

Tény, hogy II. János Pál nem folytatta az elődje által eltervezett rendcsinálást, noha tisztában kellett lennie a Cody leváltásával, a bankvezetés cseréjével, a P2 listán szereplő szabadkőművesek számonkérésével stb. kapcsolatos kérdésekkel. Ignorálta I. János Pál intézkedéseit és minden maradt a régiben. Miközben a világ a Banco Ambrosiano és a P2 ügyet világraszóló botrányként emlegette, a Vatikán hallgatott. A sáros főpapoknak nem kellett számot adniuk cselekedeteikről. A listán szereplő szabadkőművesesekkel kapcsolatban sem tudni arról, hogy történt volna valami, ugyanakkor támogatta az Opus Deit, amit a Vatikán szabadkőműves társaságaként említenek, és extrém jobboldalinak tartanak. A szervezetről tudni kell, hogy világiak is tagjai lehetnek, általában gazdag és befolyásos emberekből áll. Egy 1979-es adat szerint 497 egyetemen, 52 rádió- és televízióállomás, 12 filmgyártó vállalat, 38 sajtóügynökség volt ellenőrzésük alatt . Ma  az Opus Deinek kb. 85 ezer tagja van, 98 százalékuk világi. Elitista szervezetnek tartják, egyfajta titkos társaságnak.

Nem zárhatjuk ki, hogy az Opus Deihez fűződő szoros kapcsolat hátterében néhány bankárt kell keresnünk. A nyolcvanas évek elejére ugyanis a Banco Ambrosiano hangos botrányok közepette csődbe ment, amely nyomán a Vatikán nehéz helyzetbe került, rövid idő alatt hatalmas összeget kellett visszafizetnie a befektetőknek. Az Opus Deihez közel álló bankárok segítségével megtörtént a bankkonszolidáció. 1982-ben II. János Pál hozzájárult az Opus Dei személyes prelatúrává – határok nélküli, csak a pápának alárendelt „mozgó” egyházmegyévé – való átalakításához. Úgy tűnik, csődegyezség köttetetett: az Opus Dei megkapta a hőn áhított státuszát, a Vatikán meg a pénzt.  Mindenesetre találkozni olyan véleménnyel is, hogy az Opus Dei kétes kapcsolatokat tart fenn a politika és a pénz világával, sokszor rászolgálva a „szent maffia” gúnynévre.

 Mindezek ismeretében korántsem zárhatjuk tehát ki a pénzhatalom befolyását a Vatikánra, ahogy azt XVI. Benedek egy világkormány felállításával kapcsolatos megjegyzése is mutatja. A katolicizmus, a kommunizmus és a pénzvilág is végső soron világuralomra tör…

 De mi lehetett mégis az az ok, amiért lemondott? Betegsége? Magas életkora? De hát más pápák még öregebben és még betegebben is hivatalukban maradtak. Csak találgatni tudunk. Lemondatták volna?  Talán az nem tetszett a pénzhatalomnak, hogy a XVI. Benedek által összehívott, 2010 októberében tartott, a Közel-Keleten élő keresztények jövőjével foglalkozó vatikáni szinódus résztvevői a zárónyilatkozatukban felszólították Izraelt, hogy szüntesse meg az arab területek megszállását és fogadja el az ENSZ határozatait az 1967 után elfoglalt területek visszaadására. Az okozott volna ellenszenvet, hogy az egyházi fórum éles kritikát fogalmaztak meg Izraellel szemben? Hogy olyan megállapítást tettek, miszerint a „Szentírást nem lehet felhasználni arra, hogy a zsidók visszatérését és a palesztinok kiszorítását igazolják vele"? Ráadásul voltak érsekek, akik kétségbe vonták „kiválasztott nép” és az „Ígéret földje” jogosságát, mondván nincs többé kiválasztott nép, és Izrael nemcsak a zsidóké. Vagy az nem tetszhetett, hogy a Vatikán szerint a zsidó állam bűnlajstromán többek között a palesztin földek „megszállása", a Nyugati Partot körülvevő biztonsági kerítés, a katonai ellenőrző pontok felállítása, a „politikai foglyok" bebörtönzése, a palesztin házak lebontása és a palesztin lakosság társadalmi-gazdasági életének megzavarása is szerepel.

Vagy egy másik ügy? Az, hogy XVI. Benedek pápa feloldotta a Marcel-Francois Lefebvre érsek által engedély nélkül felszentelt négy püspök - köztük az angol Richard Williamson - kiközösítését. Nem sokkal ezután Williamson saját rendházát és magát a Vatikánt is nehéz helyzetbe hozta a svéd televíziónak 2009 januárjában adott nyilatkozatával, amelyben nyíltan tagadta a holokausztot. A katolikus egyházfő egy interjújában később ugyan azt mondta: ha tudomása lett volna arról, hogy Williamson tagadja a világháborús gázkamrák létezését, nem oldja fel a kiközösítési határozatot. Talán ez háborított fel egyeseket? Vagy a kiszivárogtatási botrány? Nem tudni, mindenesetre ismerve a Vatikán és a pénzvilág összefonódását, igencsak gyaníthatjuk, hogy XVI. Benedek nem teljesen önként távozik a Szentszék éléről.

 

 

 

 

Gondolatok a Szentatya távozásával kapcsolatban 1.

 

Volt-e, lehetett-e, van-e kapcsolat a nemzetközi bankárok és a pénzoligarchia között?  A Rothschildok és a Vatikán között?  Gyaníthatjuk, ugyanis nem is olyan régen XVI. Benedek egy nagyon fontos és sokatmondó kijelentést tett: Egy globális hatóságra és egy központi világbankra van szükség a válság megoldásához. A Vatikán tehát ugyanazt szajkózza, amit a pénzoligarchia.

 

A nemzetközi bankárok és a Róma kapcsolata nem új keletű. A Rothschild- dinasztia itáliai bankházának komoly szerepe volt a Pápai Állam életében, sőt felvirágoztatásában. A kapcsolat 1831-ben vette kezdetét: XVI. Gergely pápa 1831-ben, 1832-ben, majd pedig 1837-ben, 12 millió scudo kölcsönt kapott a Rothschild-banktól. Tudni lehet, hogy 1870 júliusában is vett fel, közvetlenül a világi hatalmának felszámolása előtt. Kormányzásának utolsó évében a Pápai Állam adóssága meghaladta a 26 millió scudót – márpedig ismert, hogy a nemzetközi bankárok mindig is az uralkodóknak adott kölcsönökön keresztül fejtették ki befolyásukat, miért lenne másként ez a pápák esetében.

 

A továbbiakban is nyomon követhető a kapcsolat. Ismert, hogy 1870-ben az olasz csapatok bevonultak Rómába, és véget vetettek a pápák több évszázados világi hatalmának. XIII. Leó pápa (1878 - 1903) a tőkés rendszerrel való együttműködés irányába vitte az egyházat. Legfőbb szenvedélye az üzletelés és a magas diplomácia volt, mindig tudott a tőzsdei árfolyamokról. A vatikáni és az olasz pénzemberek összefonódtak, a mindmáig fennálló vatikáni Banco de Romát az ő kezdeményezésére alapították 1880-ban, amely tőzsdespekulációba is fogott. A Vatikán kezdeményezésére gomba módra elszaporodtak a különféle hitelintézetek és spekulációkkal foglalkozó szervezetek. XIII. Leó a halálakor 5 millió francia frankot hagyott maga után.

 

X. Pius (1903-1914) alatt tovább fejlődött a Vatikán és az olasz pénzügyi körök kapcsolata. Támogatta az olasz gyarmatosító politikát, a Banco di Roma fiókintézeteket nyitott Egyiptomban, Máltán, Tripoliszban, Barcelonában stb. A mai Líbiában nagy befolyásra tett szert, nagy földbirtokok, gőzhajózási cégek stb. kerültek a bank birtokába, amely alaptőkéje 1907-től 1912-ig negyvenmillió líráról kétszázra nőtt. X. Piusnak felróják, hogy semmit se tett a háború kirobbanása ellen. Van, aki azt állítja, hogy jóváhagyott, áldásával támogatott és ösztönzött az egyházon belül egyfajta „szabadkőműves” szervezetet. XV. Benedek (1914-1922) bankárcsaládból származott, a „középszerűség koraként” írnak a pápai trónon eltöltött éveiről. XI. Pius (1922 – 1939) támogatta Olaszország abesszínai agresszióját. 1929-ben a lateráni szerződéssel megalakult a Vatikán Állam. Rendezték a pápaság Olaszországgal szembeni igényeit. Mussolini 1750 millió lírát, akkori árfolyamon 90 millió dollárt fizetett a Vatikánnak.  A második világháború után a Vatikán pénzügyei jelentősen kiterjedtek. Az Egyesült Államokból és NSZK-ból is egyre több pénzt kapott. Megnövekedtek a különféle befektetései, a Vatikán a legnagyobb monopóliumok részvényese lett (fogamzásgátlót gyártó cégnél is volt részvénye, de ezt megszüntették). A Vatikánnak saját bankja is van.

 

XXIII. Jánossal (1958-1963) fordulat kezdődött, két ponton is. Az egyik a kommunizmushoz való viszonya, ami jelen esetben azért fontos számunkra, mert több minden utal a kommunista vezetők és a pénzhatalom kapcsolatára. XXIII. Jánost „vörös pápaként” emlegették. A másik fontos változás, ami nevéhez fűződik, hogy felül akarta vizsgálni az egyházi doktrínákat, ezért összehívta a II. Vatikáni Zsinatot. A végét már nem élte meg, közben elhunyt.

 

VI. Pál (1963-1978) követte a pápai trónon. Apja politikus és újságíró, liberális hírében állt. Nem riadt vissza a kommunistákkal való kapcsolattól sem. Az ő regnálása alatt ért véget a II. Vatikáni Zsinat, ami az egyház a nem keresztény vallásokhoz való viszonyával foglalkozott. 1965. október 28-án bocsátották ki a Nostrae Aetate kezdetű nyilatkozatot, amely kimondta a szellemi és időbeli-történelmi rokonságot a judaizmussal, és hogy a zsidók nem vétkesek az istengyilkosság bűnében. Elítélte az antiszemitizmust, és párbeszédre szólított fel. A zsinati atyák többsége a zsidók rehabilitációjáért foglalt állást.  VI. Pál bejelentette, hogy Jeruzsálembe látogat, ő volt az első e tekintetben .

 

VI. Pál halála után, 1978-ban I. János Pál került a Vatikán élére. Ekkor már néhány gyanús pénzügylet árnyékolta be a Szentszéket, ahogy arról több szerző is ír. Chicagóban például Cody kardinális az amerikai egyház pénzéből 2 millió dollárt ruházott be illegálisan a tőzsdén 1970-ben, amit elvesztett. VI. Pál le akarta mondatni, de mégis maradt a helyén. A Vatikáni Bank néven ismert Istitutio per le Opere Religiose (IOR) körül is sötét felhők gyülekeztek. Az IOR elnöke 1969-től Paul Marcinkus - litván származású chicagói érsek - volt, aki nevéhez korrupt és nem tiszta tranzakciók, hamis kötvények stb. köthetők. A Banco Ambrosiano, a legnagyobb olasz magánbank elnöke Roberto Calvi volt, aki illegális üzleteihez az IOR-t is felhasználta. Hatalmas összegeket kezelt a Vatikán megbízásából: a pénzt különböző alapokba és off-shore vállalatokban tartotta. Calvit 1978-ban azzal vádolták, hogy bankjában a maffia pénzét mosta tisztára, így a Vatikáni Bankkal kapcsolatban is felmerült a maffia. Az "Isten bankáraként" is ismert Roberto Calvi holttestét 1982. június 19-én találták meg a londoni Blackfriars-híd alatt, egy kötélen lógva. Az eset először öngyilkosságnak tűnt, de később bebizonyosodott, hogy gyilkosság történt. Tény, a befektetők pénzéből kb. 1,5 milliárd dollár tűnt el Calvi kezén. A pénz a kiemelt ügyfeleké volt, mint a maffia, a P2 nevű szabadkőműves-páholy és a Vatikáni Bank. A Vatikán soha nem ismerte el, hogy köze volt a csaláshoz.

Az 1970-es évek második felében felbukkant továbbá egy 121 nevet tartalmazó lista, amely a Vatikán szabadkőműveseinek neveit tartalmazta, a hiarerchia szinte minden szintjéről. Nem lehet persze bizonyítani, hogy hiteles volt vagy nem, mindenesetre több újság is közölte, például: French Bulletin de l'Occident Chrétien Nr.12, July, 1976., Panorama 1976. augusztus 10., Euroitalia 1978. augusztus 17., Osservatore Politico 1978. szeptember 12.

 

I. János Pál pápává választása előtt a bíborosi kollégiumban azok voltak többségben, akik az egyház politikájának további liberalizálásáért szálltak síkra a II. Vatikáni Zsinat határozatainak szellemében. Csakhogy nem volt igazán befolyásos és tekintélyes jelöltjük. Egy amerikai pap szerint a konklávét elsősorban a politika, a hatalom és a pénz izgatta. Ebben a helyzetben 1978. augusztus 25-én választották a pápai trónra Albino Lucianit. 33 napig volt pápa. Hirtelen halálozott el. I. János Pál több szempontból is eltérően viselkedett elődjeitől. „Más-más nyelvet beszélünk” – mondta vele kapcsolatban az egyik nuncius, a pápai diplomaták parvenünek tartották. A szegények pápája akart lenni, nem szerette a fényűzést, úgy vélte, nem kell az egyháznak vagyont gyűjtenie. Megvetette a körmönfont cselszövéseket, amely a pápák tevékenységét általában kísérni szokta.  Sőt! Isten inkább anyához hasonlít, mintsem apához, és az Istennel való közvetlen kapcsolat kérdését is felvetette. Ezenkívül rendet akart teremteni a pénzügyek, illetve a bankok környékén is. Eltervezte, hogy fellép Cody ellen, Marcinkust is le akarta váltani. Szándékában állt eladni a vatikáni kincseket és részvényeket, és az így szerzett pénzt szétosztani a szegények között.

 

33 nappal megválasztása után este 12:30-kor elhagyta dolgozószobáját, majd hajnali 4:30-kor halott volt. Ez a találgatások lavináját indította el, többen gyilkosságról suttogtak, amit a Vatikán ellentmondásos nyilatkozataival csak fokozott. A Kúria mindenesetre elutasította a boncolást.  Nem tartozik e cikk témái közé, hogy I. János Pál halálának körülményeiről szót ejtsünk, inkább az utána következő események érdekelnek minket. A teljesség kedvéért azonban említeni kell, hogy nem egy szerző foglalkozott a kérdéssel, hogy csak David Yallop és Avro Manhattan könyveit említsük, akik bizonyítva látják, hogy gyilkosság történt.

 

Mi azonban csak a logikánkra támaszkodhatunk. Ha I. János Pálnak valóban azért kellett idő előtt távoznia az élők sorából, mert a pénzhatalom ellen volt, és ha az említett „erők” valóban befolyással bírtak a pápaválasztásra, akkor a követező szentatyának olyannak kell lennie, aki az ő érdekeiknek megfelelő döntéseket hoz. II. János Pált 1978. október 16-án választották meg. Minden bizonnyal az egyik legnagyobb személyisége a XX. századnak, és talán az egyik legellentmondásosabb is. Most csupán arra szorítkozunk, hogy a témánk szempontjából néhány talán kevésbé ismert eseményre hívjuk fel a figyelmet.

Tény, hogy II. János Pál nem folytatta az elődje által eltervezett rendcsinálást, noha tisztában kellett lennie a Cody leváltásával, a bankvezetés cseréjével, a P2 listán szereplő szabadkőművesek számonkérésével stb. kapcsolatos kérdésekkel. Ignorálta I. János Pál intézkedéseit és minden maradt a régiben. Miközben a világ a Banco Ambrosiano és a P2 ügyet világraszóló botrányként emlegette, a Vatikán hallgatott. A sáros főpapoknak nem kellett számot adniuk cselekedeteikről. A listán szereplő szabadkőművesesekkel kapcsolatban sem tudni arról, hogy történt volna valami, ugyanakkor támogatta az Opus Deit, amit a Vatikán szabadkőműves társaságaként említenek, és extrém jobboldalinak tartanak. A szervezetről tudni kell, hogy világiak is tagjai lehetnek, általában gazdag és befolyásos emberekből áll. Egy 1979-es adat szerint 497 egyetemen, 52 rádió- és televízióállomás, 12 filmgyártó vállalat, 38 sajtóügynökség volt ellenőrzésük alatt . Ma  az Opus Deinek kb. 85 ezer tagja van, 98 százalékuk világi. Elitista szervezetnek tartják, egyfajta titkos társaságnak.

 

Nem zárhatjuk ki, hogy az Opus Deihez fűződő szoros kapcsolat hátterében néhány bankárt kell keresnünk. A nyolcvanas évek elejére ugyanis a Banco Ambrosiano hangos botrányok közepette csődbe ment, amely nyomán a Vatikán nehéz helyzetbe került, rövid idő alatt hatalmas összeget kellett visszafizetnie a befektetőknek. Az Opus Deihez közel álló bankárok segítségével megtörtént a bankkonszolidáció. 1982-ben II. János Pál hozzájárult az Opus Dei személyes prelatúrává – határok nélküli, csak a pápának alárendelt „mozgó” egyházmegyévé – való átalakításához. Úgy tűnik, csődegyezség köttetetett: az Opus Dei megkapta a hőn áhított státuszát, a Vatikán meg a pénzt.  Mindenesetre találkozni olyan véleménnyel is, hogy az Opus Dei kétes kapcsolatokat tart fenn a politika és a pénz világával, sokszor rászolgálva a „szent maffia” gúnynévre.

 

Mindezek ismeretében korántsem zárhatjuk tehát ki a pénzhatalom befolyását a Vatikánra, ahogy azt XVI. Benedek egy világkormány felállításával kapcsolatos megjegyzése is mutatja. A katolicizmus, a kommunizmus és a pénzvilág is végső soron világuralomra tör…

 

De mi lehetett mégis az az ok, amiért lemondott? Betegsége? Magas életkora? De hát más pápák még öregebben és még betegebben is hivatalukban maradtak.

Csak találgatni tudunk. Lemondatták volna?  Talán az nem tetszett a pénzhatalomnak, hogy a XVI. Benedek által összehívott, 2010 októberében tartott, a Közel-Keleten élő keresztények jövőjével foglalkozó vatikáni szinódus résztvevői a zárónyilatkozatukban felszólították Izraelt, hogy szüntesse meg az arab területek megszállását és fogadja el az ENSZ határozatait az 1967 után elfoglalt területek visszaadására. Az okozott volna ellenszenvet, hogy az egyházi fórum éles kritikát fogalmaztak meg Izraellel szemben? Hogy olyan megállapítást tettek, miszerint a „Szentírást nem lehet felhasználni arra, hogy a zsidók visszatérését és a palesztinok kiszorítását igazolják vele"? Ráadásul voltak érsekek, akik kétségbe vonták „kiválasztott nép” és az „Ígéret földje” jogosságát, mondván nincs többé kiválasztott nép, és Izrael nemcsak a zsidóké. Vagy az nem tetszhetett, hogy a Vatikán szerint a zsidó állam bűnlajstromán többek között a palesztin földek „megszállása", a Nyugati Partot körülvevő biztonsági kerítés, a katonai ellenőrző pontok felállítása, a „politikai foglyok" bebörtönzése, a palesztin házak lebontása és a palesztin lakosság társadalmi-gazdasági életének megzavarása is szerepel.

Vagy egy másik ügy? Az, hogy XVI. Benedek pápa feloldotta a Marcel-Francois Lefebvre érsek által engedély nélkül felszentelt négy püspök - köztük az angol Richard Williamson - kiközösítését. Nem sokkal ezután Williamson saját rendházát és magát a Vatikánt is nehéz helyzetbe hozta a svéd televíziónak 2009 januárjában adott nyilatkozatával, amelyben nyíltan tagadta a holokausztot. A katolikus egyházfő egy interjújában később ugyan azt mondta: ha tudomása lett volna arról, hogy Williamson tagadja a világháborús gázkamrák létezését, nem oldja fel a kiközösítési határozatot. Talán ez háborított fel egyeseket? Vagy a kiszivárogtatási botrány? Nem tudni, mindenesetre ismerve a Vatikán és a pénzvilág összefonódását, igencsak gyaníthatjuk, hogy XVI. Benedek nem teljesen önként távozik a Szentszék éléről.

 

 

 

 

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://bunyevacz-zsuzsa.blog.hu/api/trackback/id/tr695096993

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.