HTML

Bunyevácz Zsuzsa írásai

Friss topikok

Címkék

Bunyevácz Zsuzsa: Újra a Petőfi-ügyről – 6. rész

2014.07.30. 14:00 Bunyevácz Zsuzsa

 

 

Ahogy arról a bevezetőben is szót ejtettünk, minden olyan kezdeményezés üdvözölendő, amely a Petőfi-ügy megoldásához vezet. Természetesen bárki alakíthat Petőfi Bizottságot, kutathatja költőnk életét és halálát, hangoztathatja eltemetésének szükségességét… célszerű azonban az alapján megítélni őket, hogy használnak vagy ártanak az ügynek.

 

A Morvai-expedíció tagjainak visszaemlékezéséből tudjuk, amikor Kiszelyt Morvaiék felkérték és elindultak Barguzinba, Kiszely maga se hitte, hogy Petőfire bukkannak. Azonban már helyszínen elvégzett vizsgálatok alapján – amelyeket Kiszely, az amerikai, illetve az orosz szakemberek végeztek – egyértelműen kiderült, háromszázmillió az egyhez, hogy Petőfi maradványaira bukkantak. E megállapítást a csontváz több mint húsz olyan testi jegye alapján tették, amelyek egyeztek a Petőfiről korábban összegyűjtött adatokkal – ahogy arról többször beszámoltunk.

Ezt a megállapítást tehát szakemberek, antropológusok tették. Mint közismert, az antropológia a természettudományok közé tartozik. E tudományág – ellentétben például a történelem- vagy az irodalomtudománnyal – objektív méréseken alapul, nem lehet az eredményeket így is meg úgy is magyarázni. Mindebből következik az is, hogy az antropológusok megállapításait csak egy másik tudományos vizsgálat – például DNS-vizsgálat – tudná alátámasztani vagy cáfolni. Ennyi. Mondhatnak bármit a történészek, például hogy nem vittek az oroszok a szabadságharc leverése után hadifoglyokat Szibériába, ha Petőfi és édesanyja maradványainak DNS-vizsgálata alapján kiderülne, hogy költőnk maradványait tárták fel Barguzinban. Az, hogy hazánkban e tudományos kérdésből politikait csináltak, más lapra tartozik, és nem e cikk témái közé. (Más országokban egy ehhez hasonló esetet tudományos kérdésként kezelnek, és nem vitáznak rajta évtizedekig. Az Egyesült Államokban például minden fölfordulás nélkül lehetett Abraham Lincoln maradványait azonosítani úgy, hogy felbontották édesanyja sírját és mintát vettek a csontjából.)

Az MVSZ Petőfi Bizottságát olyan szempontból kell tehát megítélni, hogy tevékenysége elősegítette-e vagy inkább gátolta azt, hogy végre tudományos vizsgálat tegyen pontot az ügy végére. Ha tehát nekik is vannak antropológusaik – mondjuk négy, mint Morvaiéknak –, akik megvizsgálták a csontvázat, akkor természetesen tudományos szempontból figyelembe kell venni az ő véleményüket is. Ha nincsenek, akkor tudományos szempontból abszolút irreleváns, hogy mit állítanak.

Nos, nincsenek antropológusaik, az MVSZ Petőfi Bizottságának aktív tagjai között informatikus, mérnök és egy könyvtáros található… és ha lennének is, akkor se láthatták a csontvázat, mert a bizottság megalakulása előtt vagy nyolc évvel, 2002-ben külföldön elrejtették. A kérdést tehát úgy kell feltennünk, hogy előreviszi-e az ügy megoldását, hogy az antropológiát, genetikát stb. csak hírből ismerők kijelentik: „a bizonyítás befejeződött, teljes egyértelműséggel el lehet mondani, hogy Barguzinban Petőfi Sándor hamvai kerültek elő”. A válasz csak az lehet, hogy nem. És mi alapján állították ezt? Ahogy arról szó esett: a barguzini koponya másolatát (!) rávetítették az ismert Petőfi dagerrotípiára, és egyezést tapasztaltak.

Nos, a szakemberek szerint egyrészt e vizsgálat korántsem ad egyértelmű bizonyítékot, de laikusként is erre a megállapításra juthatunk, hiszen az azonos méretű koponya mellett a testalkatban, hajszínben vagy például szemszínben még bőven lehetnek különbségek. Másrészt pedig e módszer egyáltalán nem pótolja a DNS-vizsgálatot. Patrubányék tehát egy olyan tudományos kérdésben mondanak véleményt, amihez nem értenek. Ez egy valamire kétségtelenül jó: arra, hogy az MTA ne vegye komolyan őket, és velük együtt a többi Petőfi-kutatót se. Mert miért állnának szóba az Akadémia antropológusai, genetikusai stb. az MVSZ bizottságának mérnökével vagy könyvtárosával antropológiai kérdésekben? Hogyan vehetnék komolyan őket, ha ilyeneket írnak: „Nincs kétség és nincs további vizsgálatokra szükség!”

Vagy: „Teljesen fölösleges arra várni, hogy majd valaha megtörténik e hamvak összehasonlítása édesanyja földi maradványaival…” Okkal mondhatja az Akadémia: „Hát, igen, ennyit tudtok ti felmutatni!” Komolyan gondolja az MVSZ, hogy például a Leleplezőben megjelent minden tudományosságot nélkülöző dilettáns összeállításuk hatására az Akadémia elvégezteti a DNS-vizsgálatot? Tudományos érveik, bizonyítékaik hiányát jelezheti többek között az is, hogy Kiszely Istvánt egyre intenzívebben „ügynöközik”. (Nem tudva, hogy talán sok máshoz hasonlóan pontosan az általa írt „lightos” jelentésekkel védte családját.) És vajon miért vinné előbbre a DNS-vizsgálat elvégzésének ügyét az, hogy rendre „ügynöközik” azt a szakembert, aki antropológiai szempontból egyértelműen azonosította Petőfit? Nem inkább árt ez is?

Röviden, az MVSZ tevékenységével nem hogy nem vitte előbbre, hanem tulajdonképpen lejáratta az ügyet. Akkor hol is állnak tulajdonképpen? Mi a valódi céljuk? Ezenkívül nem kerülhetjük meg azt a kérdést sem, hogy illetékesek-e a világ magyarsága nevében fellépni. Egyrészt nem tudni, hogy a Magyarok Világszövetségének erdélyi elnöke felvette volna a magyar állampolgárságot. Ha igen, az minden bizonnyal sajtóhír lett volna. De nem volt az. Ugyanígy nem tudni az MVSZ Petőfi Bizottságának vezetőjéről, a felvidéki Fuksz Sándorról, hogy felvette-e a magyar állampolgárságot. Bizonyára sajtóhír lett volna. De nem volt. Ahogy az is hír lett volna, ha ezért elvesztette volna a szlovákot. De nem volt. Lehet, hogy egy román és egy szlovák állampolgár akarja eltemetni Petőfit? Másrészt az elmúlt évek híranyagában az MVSZ-ből történő tömeges kizárásokról, az elnökválasztással kapcsolatos perekről olvashatunk, amelyek alapján egységről még a Világszövetségen belül is nehéz beszélni. Hogyan akarnak így a világ magyarsága nevében fellépni?

Az MVSZ évekig hangoztatta Petőfi újratemetésének szükségességét – anélkül, hogy tudnák hol a csontváz. Mára ez „figyelemfelkeltő, emlékező megmozdulássá” szelídült. Természetesen mindenfajta figyelemfelkeltésnek örülhetünk, ennek is. De egy megemlékezés megszervezéséhez vajon miért kellett plagizálni, vagy azt hazudni például, hogy a neves professzorasszony tagja az MVSZ Petőfi Bizottságának? Vagy miért kellett Morvaiékat megvádolni azzal, hogy ők nem akarnak pontot tenni az ügy végére? Kéri Edit kezéből kicsavarni a mikrofont egy rendezvényen, hogy ne mondhassa el véleményét Kardos Lajosról? Miért kellett „új eredményekről”, „kidőlt MTA-pillérről” szólni, ha ezek valóságalapja erősen megkérdőjelezhető? És legfőképpen: Ehhez az MVSZ miért a Morvai Petőfi Bizottság azon tagjaival ápol jó viszonyt, akiknek céljaival kapcsolatban Morvaiéknak kétségeik merültek fel? Sőt, az expedíció nem egy tagja kifejezett ártó szándékukról, tevékenységükről tett említést. Miért van az, hogy Patrubányék hitelesebbnek tartják azt a Szabó Gézát, akit az Akadémia küldött Barguzinba, mint mondjuk Kiszelyt, a hatalmas rutinnal rendelkező antropológust?

Mindezek ismeretében még inkább jó lenni tudni: Mi a céljuk? Talán abban bíztak, hogy a csontváz előkerül a rejtekhelyről… majd esetleg eltűnik, aztán már többé semmit se lehet bizonyítani? De ez kinek az érdeke lenne?

Vagy lejáratni az egész ügyet? Zavart okozni? Valami olyasmi történik, amiről a felvidéki Bósza János írt 2008-ban. Bósza két éven át küzdött a felvidéki magyarság önrendelkezéséért. Nevét, idejét, saját anyagi lehetőségeit áldozta fel az ügyért. Ha kellett az utcán, ha kellett, a médiában küzdött, meghurcolásokban volt része… akkor se Fuksz Sándor, se Patrubány Miklós nem állt melléje. Majd megjelent Fuksz Sándor, akiről így ír Bósza: „Miért csak olyan képviseli a felvidéki magyarságot, aki egyértelműen eddig semmit sem tett Felvidék önrendelkezéséért, azon kívül, hogy Patrubány szócsöve lett Felvidéken? Aki Patrubánynak nem szimpatikus és nem kénye-kedve szerint cselekszik, az már nem is magyar. Fuksznak nincs konkrét elképzelése (legalábbis szóban nem hangoztatta és írásban nem publikálta), hogyan lehet az önrendelkezést kikövetelni, hacsak nem azért hívták meg, mert Patrubány talpnyalója… Mit is akar Fuszk úr? Az önrendelkezés már 2007 júliusában meg lett hirdetve, lopja mások ötletét, de ez még megbocsátható bűn lenne, mert az önrendelkezésről mindenki beszélhet, de az már nem tolerálható inkorrekt tevékenység, hogy tudatosan kizárásos alapon teszi, azokat igyekszik kizárni és lejáratni elvbarátai segítségével, akik már az önrendelkezésért küzdenek. Ahelyett, hogy segítene és csatlakozna, inkább rombol sunyi látszatakarattal.” Bósza itt következő mondatában az „önrendelkezés” szót kicseréltem a „Petőfi-ügyre”. Íme:

„Vagyis ez a történet nem a Petőfi-ügyről szól, hanem a Kárpát-medencei magyarság becsapásáról… a világ magyarságának félrevezetéséről.”

Úgy tűnik azonban, az 1989-es barguzini expedíció tagjai vagy özvegyeik – de mások is – mindent megtesznek azért, hogy az igazság végre kiderüljön… Az igazság, amelyhez semmiképpen se hazugságokon keresztül vezet az út.

Szólj hozzá!

Újra a Petőfi-ügyről 5. rész

2014.07.26. 08:48 Bunyevácz Zsuzsa

Folytassuk az MVSZ és Morvaiék együttműködésével, és térjünk vissza Kiszelyre, akit az MVSZ nemcsak kizárt az együttműködők köréből, hanem ráadásul írásaikban úgy állítják be, mintha miatta jutott volna holtpontra az ügy.

 Az MVSZ egyik sajtóanyaga szerint Kiszely egyszer az első Orbán-kormány idején a miniszterelnökkel, Orbán Viktorral vacsorázott és kérte Petőfi Sándor méltó eltemetését a Haza földjében. Kiszely akkori elmondása szerint a miniszterelnök igent mondott rá, ám a temetésből végül mégsem lett semmi, mert ő, Kiszely István nem járult hozzá, látván, hogy a miniszterelnök választási kampánytémává kívánja tenni Petőfi Sándor hamvainak magyarországi eltemetését…” Erről a beszélgetésről se Kiszely özvegye, se az expedíció tagjai nem tudnak, de ettől persze elvileg még megtörténhetett. Igaz viszont, hogy Kiszely nem akarta Petőfi-ügyét semmiféle politikai csatározás alanyává tenni. Ami aligha vethető a szemére…

Kiszely lejáratására utalnak a Leleplező című folyóirat júniusi számában megjelenteknek: Grespik László leírja, hogy mint a Fővárosi Közigazgatási Hivatal egykori vezetője, 2001. március 14-én megadta az engedélyt Hrúz Mária sírjának felbontására, de Kiszelyék ezt mégsem tették meg. Patrubány erre felteszi a kérdést: „…lehet, hogy azok, akik feltárták hamvait, ők sem akarnák eltemetni?” (Talán a magyar nyelv szabályainak jobban megfelelt volna, ha így fogalmaz: azok, akik feltárták hamvait, se akarnák eltemetni?) Nos, az MVSZ elnöke csak azt felejti el megemlíteni, hogy egy nappal korábban, március 13-án ideiglenes sírbontási tilalmat rendeltek el a Fiumei úti sírkertben (!), tehát Kiszelyék Grespik engedélye ellenére se bonthatták fel Hrúz Mária sírját – ahogy egyébként Borzák Tibor az MVSZ-székházban is bemutatott könyvében is olvashatjuk. Patrubány akár tudhatná is, mi áll a náluk bemutatott – és  többek szerint Fuksz Sándor által anyagilag is támogatott –  könyvben…

Mindezek ismeretében érthető, hogy a 2012-ben elhunyt Kiszely István özvegye semmilyen kapcsolatot nem kíván fenntartani Patrubányékkal. Az érdekes azonban az, hogy mégis rendre megkeresik őt az MVSZ-től, nem egyszer – legalábbis úgy tűnik - mondvacsinált indokkal. Többször a koponyát kérték tőle „új vizsgálat” elvégzésére. Volt, aki azzal kereste, hogy felesége halála után nagyobb mennyiségű C-vitaminja maradt, amit odaadna neki(!), vagy hogy egy levelet adna át valakitől (Postán, e-mailben vajon miért nem lehetne elküldeni?).

Miután nem igazán életszerűek ezek az okok, többekben felmerült, talán valójában azt szeretnék megtudni, hol rejtik a csontvázat? És azt hiszik, Kiszely özvegye tudja?

És hogyan viszonyul az MVSZ Kéri Edithez, a Morvai-féle expedíció egyik központi alakjához? Az MVSZ Petőfi Bizottságának koordinátora, Fuksz Sándor vele tart közelebbi kapcsolatot, vagy inkább Szabó Gézával, az Akadémia küldöttével, annak az Akadémiának a küldöttével, amelyről Fuksz Sándor már elég sok rosszat elmondott? Nos, úgy tűnik, inkább Szabó Géza volt a „kedvenc”: Kéri Editet, az idős hölgyet, aki élete jelentős részét különféle kutatásoknak szentelte, az MVSZ tavaly februári Petőfi-vitanapján Fuksz Sándor lökdöste, kicsavarta kezéből a magnetofonját, kilökte a teremből – ahogy ez a Kéri Edit által készített magnófelvételből is kiderül. És hogy mi volt az inzultus előzménye? Az, hogy a vitanapon, Szabó előadása után Kéri Edit megkérdőjelezte Szabó hitelességét.

Egyébként azzal a Kéri Edittel bánt így, aki az eset után közel egy évvel is még új bizonyítékokat tárt fel. Az egyik, amelyhez Kéri komoly munkával hozzájutott, Haynau 1849. július 1-i katonai proklamációja és parancsa a hadbíróságok felé, amely bizonyítékát adja annak, hogy a szabadságharc leverése után deportálhattak hadifoglyokat Oroszországba. A másikra pedig Kóka Rozália néprajztudós gyűjtésében bukkant. (Lőrincz Imre: A bukovinai Istensegítstől a völgységi Majosig, Magvető, Budapest 1986.)  Kevesen tudják, hogy a XVIII. században Mária Terézia elől menekülő 15 ezer székely öt falút alapított Bukovinában, Csernovici alatt.  Az 1848-49-es szabadságharc leverése után pedig Lüders orosz tábornok és társai a magyar hadifoglyokat a Kárpátok keleti, külső karéjában, egészen fel Bukovinába, Csernovicibe vitték, amely az idősek elbeszélése szerint „nagy szibériai gyűjtőtábor„volt. Lőrincz Imre a könyv 78. oldalán írja, hogy nagyapja sokat mesélt neki a 48-as háborúról, amikor még Bukovinában laktak. A háború után a kozákok rabszíjra fűzték a magyar katonákat, és úgy kísérték Szibériába. Az öt falú egyikében – amely az Istensegíts nevet viseli – is áthaladtak és megpihentek.  Az ott élő magyarok megvendégelték őket – a kozákok engedték mindezt, hiszen nem értettek se magyarul, se románul, és nem tudták, hogy a magyar hadifoglyok és a falú lakói magyarul beszélnek egymással, azt hihették, románul.

 Nem hagyható említés nélkül Borzák Tibor könyve sem. Ő a Morvai-féle bizottság tagja, összegyűjtötte, leírta a Petőfi-ügy történéseit, amit még kéziratban Kéri Edit látott és ellenőrzött. A könyv kiadását – többek állítása szerint – Fuksz Sándor anyagilag támogatta. A kinyomtatott könyvben olyan részletek is szerepelnek, amelyeket Kéri Edit nem látott, tehát utólag, nem tudni, kinek a javaslatára kerültek bele. Ilyen például, hogy „Morvai Ferencnek már a szibériai expedíció előtt is voltak ügyei az adóhatósággal. Üzleti vállalkozásai több hullámvölgyet is megéltek” – ami arra utal, hogy valakik Morvaiékat rossz színben szeretnék feltüntetni. A könyv így fejeződik be: „Mára az eredeti felállású expedíciós csapat szétszéledt, többen meghaltak, illetve a Megamorv Petőfi Bizottság tagja közül többen megszakították vele a kapcsolatot. A Petőfi-ügy zsákutcába került, ahonnan nehéz kijutni”. Mindez azt sugallja, rájuk már nem lehet többé számítani… valaki másra, talán az MVSZ-re van szükség? Ez azonban nem igaz, a Megamorv bizottsága él és mozog, csak nem akar együttműködni az MVSZ-szel. És egyébként honnan tudják Patrubányék, éppen min dolgoznak Morvaiék a háttérben? Honnan tudják, hogy nem éppen egy nagy bejelentés előtt állnak?

Ezenkívül nem egy furcsaságra is bukkanunk: Ahogy az előzőekben szót ejtettünk róla, A. V. Tyivanyenko Ulan Ude-i kutató 1989-ben együtt dolgozott a Morvai-féle expedíció tagjaival, és szerinte is Petőfi maradványait találták meg annak idején.  Nos, ő Fuksz Sándor meghívására 2014 márciusában hazánkba érkezett. Hangsúlyozzuk, nem Morvaiék, hanem az MVSZ hívta meg. Azt hihetnénk, hogy az MVSZ úgy szervezte meg Tyivanyenko előadókörútját, hogy azok, akik már 1989-től ismerték és együtt kutattak, két hetet töltöttek együtt a barguzini ásatáskor, jó viszonyban voltak vele, találkozhassanak egykori kutatótársukkal. De erről szó sem volt! A több városban is tartott előadásairól rendre nem értesítették a közelben lakó Morvai-bizottsághoz tartozó tagokat! Így volt ez például Nyíregyházán, nem értesítették a közelben lakó Varga Bélát, ahogy Egerben Zahemszky Lászlót vagy Csank Csabát se.

További kérdések merülhetnek fel bennünk Tyivanyenko névjegyét látva. A drága, merített papíron csupán a neve és tudományos fokozatai állnak, illetve egy telefonszám: 8-9021-68-xx-xx. A cirill betűkkel írt nevében azonban 8 betűhiba van! Tyivanyenko ne tudná leírni a saját nevét? Vagy esetleg egy hazai nyomdában készült a névjegy, ahol nehezebben vették észre a cirill betűk hibáit? És miért nincs rajta se e-mail, se lakcím, se munkahely vagy bármi elérhetőség a telefonszámon kívül? Egy tudós ember ne akarná, hogy azok, akikkel annak idején együtt kutatta Petőfit, se egy levelet, se e-mailt ne tudjanak küldeni neki? Mindezek alapján azt kell feltételeznünk, talán valaki olyan nyomtathatta – hazánkban? – a névjegyet, aki nem akarta, hogy mások is találkozzanak vele.(Mindezek ellenére azonban Kéri Edit majdnem hogy titokban, de találkozott, és tisztázott vele néhány kérdést. Levelezik vele és telefonkapcsolatot is tart régi barátjával, hisz ketten kutatták ki a legtöbb „titkot” Petőfivel kapcsolatban.)

A fentiek ismeretében láthatjuk, békés együttműködésről szó sincs, sőt, mára Morvaiék hallani se akarnak a Patrubányékkal való együttműködésről. Mára oda jutott az ügy, hogy Patrubányék Morvaiékat vádolják azzal, hogy fékezik az ügy megoldását, ahogy az MVSZ-elnök Morvaihoz írt nyílt leveléből kiderül: „… amennyiben nem hajlandó Petőfi Sándor ügyében a nemzeti kegyeletadás érdekében való hatékony együttműködésre, legalább ne fékezze ezt a folyamatot. Önöknek el kell számolniuk a szent hamvak minden egyes porcikájával!” – olvashatjuk. (Egyébként a hamvaknak is van porcikájuk? Nem inkább a csontoknak?)

De még mindezek ellenére is örülhetnénk az MVSZ kezdeményezésének, ha ennek eredményeképpen az ügy jobban bekerült volna a köztudatba. Ez némiképpen meg is történt, azonban úgy tűnik, inkább zavart okozott. De hát hogyne okozna zavart az, ha például valaki huszonöt évvel a barguzini expedíció után azt olvassa: fel kell kutatni és haza kell hozni Petőfi hamvait, amikor már vélhetőleg felkutatták és elhozták Szibériából?!

 

(Folytatjuk)

 

Szólj hozzá!

Bunyevácz Zsuzsa: Újra a Petőfi-ügyről 4. rész

2014.07.24. 17:18 Bunyevácz Zsuzsa

A MVSZ tehát az elmúlt négy évben semmi olyan új információval nem szolgált, ami előmozdítaná az ügyet. De legalább a közös cél érdekében maximálisan együttműködnek a Morvai Petőfi Bizottság tagjaival és mindenben segítik őket? Ahogy a továbbiakban látni fogjuk, ma már erről szó sincs.

Pedig kezdetben még – ahogy Patrubány Morvaihoz 2014 júniusában írt nyílt levelében olvashatjuk – Morvai „egyedül az MVSZ-ben látta azt az erőt, amely Petőfi Sándor földi maradványainak ügyét dűlőre viheti”. Még fel is ajánlotta a birtokában lévő, Petőfi Sándor szibériai sorsával kapcsolatos valamennyi dokumentumot az MVSZ-nek – tudjuk meg Patrubánytól. (A Morvai Petőfi Bizottságból azonban erről többen nem tudnak, Kéri Edit szerint például Morvai erről egymagában nem is dönthetett volna, a jegyzőkönyvekben se szerepel, hogy felajánlották volna dokumentumaikat.) Aztán ez a helyzet 2014. április 26-ra egyértelműen megváltozott: A Morvai-féle bizottság gyűlésén kijelentették – ahogy egy évvel korábban is –nem akarnak együttműködni az MVSZ-szel. Nos, nyilván történnie kellett valaminek időközben.

Ahogy a tavalyi összeállításból is kiderült, az ügy szereplőit két fő csoportra lehetett, és tulajdonképpen lehet ma is osztani. Az egyik oldalon állnak azok, akik már az 1989-et megelőző évektől időt és fáradtságot nem kímélve kutattak, levéltáraztak, kiutaztak Barguzinba, feltárták a csontvázat, azonosították, harcoltak eredményeik elismeréséért,  próbálták méltó módon eltemetni költőnket stb. A másik fő csoport 2010. decemberi megalakulása óta nem tud felmutatni olyan eredményt, ami előmozdítaná az ügyet, de el akarják temetni Petőfit, anélkül hogy birtokukban lenne a barguzini csontváz.

Ez utóbbihoz, az MVSZ Petőfi Bizottságához tartoznak… hát a felsorolásnál igencsak bajban lehet az újságíró! Azt hihetnénk, hogy az ember egyszerűen rámegy az MVSZ honlapjára, és ott megkeresi a Petőfi Bizottságot, ahol nyilván ott sorakoznak azoknak a szakembereknek a nevei, akik „kitartó és szívós munkájának” eredményeként arra a megállapításra jutottak, hogy nincs szükség több vizsgálatra, „a munka befejeződött”, egyértelmű, Kiszelyék Petőfi maradványait tárták fel. De ez nem így van. Az MVSZ honlapján Petőfi Bizottságukról csak az egyes közleményeikben esik szó, nem derül ki, kik is a tagok. Pontosabban 2011 januárjában a megalakulásuk alkalmából ezt írták: „A bizottság tagjai:T. Erdélyi IlonaPhD, az MTA doktora, irodalomtudós, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem professzor emeritusza, a Petőfi-kortárs Erdélyi János unokája, Bálint Béla, a sárospataki Farkas Ferenc Művészeti Iskola igazgatója,Gábos Dezső,fehéregyházi Petőfi Sándor Egyesület tiszteletbeli elnöke, az 1956-os ásatások egyik szemtanúja,Kiss Endre József, a Sárospataki Református Kollégium Nagykönyvtárának igazgatója,Mihályi Molnár László, költő, történész, az MVSZ Elnökségének póttagja,Varga Béla, a barguzini sírfeltárás vezető régésze.”

2014 júliusában megjelent Honlevél című kiadványuk címlapjáról pedig megtudjuk, az az MVSZ Petőfi Bizottságának alakuló ülésén készült, valamint hogy T. Erdélyi Ilona, Patrubány Miklós, Fuksz Sándor, Varga Béla, Bálint Béla, Kiss Endre József szerepel rajta. (Az MVSZ-től már nem is vesszük hibának azt, hogy a képen nem olyan sorrendben szerepelnek az említettek, ahogy azt sorolják.) A képen olvasható a cím: Az MVSZ Petőfi Sándor Bizottsága tetemre hív!

Hát… itt már komoly gondok vannak! Az említettek ugyanis azt sugallják, több neves kutatóból áll a csapat, például T. Erdélyi Ilona professzorasszony is tag. Azonban szó sincs erről! Mint megtudtuk, T. Erdélyi Ilonát Fuksz Sándor valóban elhívta a bizottság alakuló ülésére, fel akarták kérni ugyanis annak elnöki posztjára. Ő el is ment, de amikor megtudta, mit akarnak Patrubányék, határozottan nemet mondott a felkérésre. Röviden: a neves irodalomtörténész, egyetemi tanár egy percig se volt a bizottság tagja, és nincs semmilyen kapcsolata az MVSZ-szel. Megdöbbentő továbbá, hogy az MVSZ kiadványának címlapján szerepelhet többek között a professzorasszony is, annak ellenére, hogy beleegyezését adta volna. Ezzel nemhogy a sajtótörvényt szegték meg, hanem az elemi udvariassági szabályokat is. Még arra se voltak képesek, hogy felemeljék a telefont és a beleegyezését kérjék? Vagy biztosak voltak az elutasításban, hiszen pontosan tudták, hogy nem tag? Kit akartak félrevezetni ezzel?

Talán jól jött volna nekik egy „nagy név”? Ahogy jól jött volna Varga Béla régészé is, aki tagja volt a barguzini expedíciónak? Csakhogy vele is ugyanez történt. Elment az alakuló ülésre „körülnézni”, elmondta, amit tud az ügyről… de nem volt és azóta se tagja az MVSZ bizottságának. Tőle se kérték a beleegyezését, hogy a fényképe címlapra kerüljön .

Bálint Béla tagja volt, de már vagy két éve kivált, így 2014-ben tagként szerepeltetni az említett címlapon szintén kérdéseket vethet fel. Akkor is, ha a kép alá azt írták, az az alakuló ülésen készült. Gábos Dezső idős ember, Erdélyben él – nem találni utalást, képet arra vonatkozóan, hogy aktívan részt venne a bizottság munkájában. A felvidéki Mihályi Molnár Lászlóval kapcsolatban is hasonló a helyzet. Az MVSZ bizottságának ezek szerint egyedüli aktív tagja Kiss Endre József okleveles református lelkipásztor, könyvtáros, újságíró. A bizottság elnöke Fuksz Sándor mérnök-üzletember, az MVSZ képviseletében pedig Patrubány Miklós – informatikus – nevével találkozhatunk.  Egyikük se antropológus, akik felülbírálhatnák a Barguzinban tevékenykedő antropológusok megállapításait.

Ennek a csoportnak a közelében rendre felbukkant, illetve felbukkan dr. Szabó Géza régész és Kardos Lajos – 1989-ben a Posta- és Hírközlési Minisztérium főosztályvezetője, rádiós szakember, Horn Gyula miniszterelnöksége idején államtitkár – is, akik a Morvai-csoporttal utaztak egykor Szibériába, de hogyan? 1989-ben mindketten anélkül, hogy hívták volna őket, „jelentkeztek” Ferihegyen az expedíció indulásánál – Kardos az utolsó pillanatban. Szabó Gézáról aztán később ki is derült, hogy az Akadémiának dolgozott (!) Sőt: felvetődött, hogy a barguzini sírban talált hajcsomó eltűnéséhez is köze volt – ahogy arról már tavaly beszámoltunk. Ezek és mások alapján az expedíció nem egy tagjában kérdések merültek fel céljaival kapcsolatban. Kardos Barguzinban mint amatőr rádiós tevékenykedett, de érdekes módon pont akkor romlott el az adója, amikor Kiszely be akarta mondani: megtaláltuk Petőfit! Miután az elmúlt években az expedíció nem egy tagjának az az érzése támadt, hogy mindketten az ügy ellen tevékenykedtek, közös beleegyezéssel távoztak a Morvai Bizottságból… majd az MVSZ környékén találkozhattunk velük újra. Tehát az a helyzet állt elő, hogy az Akadémiát rendre bíráló MVSZ-féle bizottság például Szabóval Gézával, az Akadémia egykori „küldöttével” ápolt jó viszonyt. Hm!

Úgy tűnik ugyanakkor, hogy az MVSZ számára a Megamorv-bizottság tagjai mintha lassan „persona non grata”-k lennének. Már a kezdet kezdetén, 2011 januárjában az MVSZ kizárta az együttműködésből Kiszely Istvánt, „akit több évtizedes besúgói ténykedése, és mindezt két évtizede tagadó hazudozása miatt erkölcsileg vállalhatatlannak” tartottak. Tehát azt zárták ki, aki többedmagával az egész feltárást, azonosítást végezte, aki nemzetközileg elismert, 35 éves rutinnal rendelkező szakember volt, akit több alkalommal is hívtak külföldre különféle csontvázak azonosításához. Aki szerette volna Petőfi Sándor csontjait hazahozni és méltó módon eltemetni. Akit folyamatos támadások értek, meghurcolták, szakmailag lejáratták … és aki nélkül most nem lenne Petőfi-ügy. Nem érdekelte Patrubányékat, hogy Kiszely szakmai hozzáértésének nincs köze a múltjához, illetve senki se kérdezte meg tőle, végül is hogyan is szervezték be. Halála előtt néhányunkkal megosztotta történetét, hogy három hónapig verték a Pusztaszeri úton, fenyegették, hogy a családját a GULAG-ra viszik… és még folytathatnánk, de hangsúlyozzuk, mindennek semmi köze szakmai hozzáértéséhez.

Úgy tűnik azonban, Patrubánynak nem mindig ugyanaz a reakciója az ügynökökkel kapcsolatban. A Leleplező című folyóirat, ahol Petőfi-összeállításuk megjelent, főszerkesztője Tőke Péter, akinek neve a korábban nyilvánosságra került állítólagos ügynöklistán szerepel. Igaz, Tőke Péter elmondta, ha valaki főszerkesztőként dolgozott a szocializmusban, természetes volt, hogy kapcsolatban állt a III-as főosztállyal, mert megfigyelték, kommunikáltak vele. Állítja, ő ügynök hazafi volt. Nem lelni annak nyomára, hogy az MVSZ vele is megszakított volna minden kapcsolatot.

Említeni kell továbbá, hogy Patrubány Miklós – életrajza szerint –1976-1978 között a bukaresti félvezető gyárban dolgozott, ami vélhetőleg az IPRS (Întreprinderea de pieseradioţi semiconductori). Ismert, hogy Ion Mihai Pacepa Ceauşescu idején kémfőnök volt Romániában, majd miután disszidált az Egyesült Államokba, megírta visszaemlékezéseit. A Vörös horizontok című magyarul megjelent könyvében foglalkozik az IPRS gyárral is. Leírja például Ceauşescu 1978-as látogatását, a diktátor néhány héttel korábban ért haza titkos moszkvai látogatásáról, ahol találkozott Brezsnyevvel és KGB főnökével, Andropovval. Felkerestek egy titkos „mikroelektronikai várost”, amely a „műszaki városok” titkos rendszerének része volt. Céljuk az volt, hogy új katonai technológiákat és fegyverrendszereket hozzanak létre a KGB és a kelet-európai testvérszervezeteik által lopott információkra alapozva. A KGB építette és tartotta fenn ezeket a gyárakat, és fizette a főként tudósokból és mérnökökből álló teljes lakosságot. Nos, a bukaresti IPRS a szovjet „mikroelektronika-város” román hasonmása volt, Ceauşescu pedig azért kereste fel a gyárat, hogy lássa az Egyesült Államokból csempészett katonai chipek gyártására szolgáló új berendezéseket. A gyárban a DIE (Direcţia de Informaţii Externe, román kémszolgálat) gondosan leszedett mindent, ami a származásukra utalt. Olvashatunk továbbá a katonai hírszerző szolgálat (DIA, Direcţia de Informaţiiale Armatei) által felszerelt kiállításról is, ami a legújabb műszaki újdonságokat és hardver technikát alkalmazta. A mikroelektronikát gyártó berendezést a DIE és a DIA szerezte, anélkül hogy a gyártók tudtak volna róla. A DIE Nyugat-Németországban, Ausztriában, Japánban látszatcégeket hoztak létre, ezeken keresztül végezték tevékenységüket – írja Pacepa. Az egykori kémfőnök szavai alapján erősen valószínűsíthető, hogy az IPRS a román titkosszolgálatok kiemelt jelentőségű helye lehetett, ahogy feltételezhető az is, csak azok lehettek a gyár dolgozói, akiket a román titkosszolgálatok megbízhatónak tartottak…

 

(Folytatjuk)

 

Bunyevácz Zsuzsa: Újra a Petőfi-ügyről 4. rész

 

A MVSZ tehát az elmúlt négy évben semmi olyan új információval nem szolgált, ami előmozdítaná az ügyet. De legalább a közös cél érdekében maximálisan együttműködnek a Morvai Petőfi Bizottság tagjaival és mindenben segítik őket? Ahogy a továbbiakban látni fogjuk, ma már erről szó sincs.

Pedig kezdetben még – ahogy Patrubány Morvaihoz 2014 júniusában írt nyílt levelében olvashatjuk – Morvai „egyedül az MVSZ-ben látta azt az erőt, amely Petőfi Sándor földi maradványainak ügyét dűlőre viheti”. Még fel is ajánlotta a birtokában lévő, Petőfi Sándor szibériai sorsával kapcsolatos valamennyi dokumentumot az MVSZ-nek – tudjuk meg Patrubánytól. (A Morvai Petőfi Bizottságból azonban erről többen nem tudnak, Kéri Edit szerint például Morvai erről egymagában nem is dönthetett volna, a jegyzőkönyvekben se szerepel, hogy felajánlották volna dokumentumaikat.) Aztán ez a helyzet 2014. április 26-ra egyértelműen megváltozott: A Morvai-féle bizottság gyűlésén kijelentették – ahogy egy évvel korábban is –nem akarnak együttműködni az MVSZ-szel. Nos, nyilván történnie kellett valaminek időközben.

Ahogy a tavalyi összeállításból is kiderült, az ügy szereplőit két fő csoportra lehetett, és tulajdonképpen lehet ma is osztani. Az egyik oldalon állnak azok, akik már az 1989-et megelőző évektől időt és fáradtságot nem kímélve kutattak, levéltáraztak, kiutaztak Barguzinba, feltárták a csontvázat, azonosították, harcoltak eredményeik elismeréséért,  próbálták méltó módon eltemetni költőnket stb. A másik fő csoport 2010. decemberi megalakulása óta nem tud felmutatni olyan eredményt, ami előmozdítaná az ügyet, de el akarják temetni Petőfit, anélkül hogy birtokukban lenne a barguzini csontváz.

Ez utóbbihoz, az MVSZ Petőfi Bizottságához tartoznak… hát a felsorolásnál igencsak bajban lehet az újságíró! Azt hihetnénk, hogy az ember egyszerűen rámegy az MVSZ honlapjára, és ott megkeresi a Petőfi Bizottságot, ahol nyilván ott sorakoznak azoknak a szakembereknek a nevei, akik „kitartó és szívós munkájának” eredményeként arra a megállapításra jutottak, hogy nincs szükség több vizsgálatra, „a munka befejeződött”, egyértelmű, Kiszelyék Petőfi maradványait tárták fel. De ez nem így van. Az MVSZ honlapján Petőfi Bizottságukról csak az egyes közleményeikben esik szó, nem derül ki, kik is a tagok. Pontosabban 2011 januárjában a megalakulásuk alkalmából ezt írták: „A bizottság tagjai:T. Erdélyi IlonaPhD, az MTA doktora, irodalomtudós, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem professzor emeritusza, a Petőfi-kortárs Erdélyi János unokája, Bálint Béla, a sárospataki Farkas Ferenc Művészeti Iskola igazgatója,Gábos Dezső,fehéregyházi Petőfi Sándor Egyesület tiszteletbeli elnöke, az 1956-os ásatások egyik szemtanúja,Kiss Endre József, a Sárospataki Református Kollégium Nagykönyvtárának igazgatója,Mihályi Molnár László, költő, történész, az MVSZ Elnökségének póttagja,Varga Béla, a barguzini sírfeltárás vezető régésze.”

2014 júliusában megjelent Honlevél című kiadványuk címlapjáról pedig megtudjuk, az az MVSZ Petőfi Bizottságának alakuló ülésén készült, valamint hogy T. Erdélyi Ilona, Patrubány Miklós, Fuksz Sándor, Varga Béla, Bálint Béla, Kiss Endre József szerepel rajta. (Az MVSZ-től már nem is vesszük hibának azt, hogy a képen nem olyan sorrendben szerepelnek az említettek, ahogy azt sorolják.) A képen olvasható a cím: Az MVSZ Petőfi Sándor Bizottsága tetemre hív!

Hát… itt már komoly gondok vannak! Az említettek ugyanis azt sugallják, több neves kutatóból áll a csapat, például T. Erdélyi Ilona professzorasszony is tag. Azonban szó sincs erről! Mint megtudtuk, T. Erdélyi Ilonát Fuksz Sándor valóban elhívta a bizottság alakuló ülésére, fel akarták kérni ugyanis annak elnöki posztjára. Ő el is ment, de amikor megtudta, mit akarnak Patrubányék, határozottan nemet mondott a felkérésre. Röviden: a neves irodalomtörténész, egyetemi tanár egy percig se volt a bizottság tagja, és nincs semmilyen kapcsolata az MVSZ-szel. Megdöbbentő továbbá, hogy az MVSZ kiadványának címlapján szerepelhet többek között a professzorasszony is, annak ellenére, hogy beleegyezését adta volna. Ezzel nemhogy a sajtótörvényt szegték meg, hanem az elemi udvariassági szabályokat is. Még arra se voltak képesek, hogy felemeljék a telefont és a beleegyezését kérjék? Vagy biztosak voltak az elutasításban, hiszen pontosan tudták, hogy nem tag? Kit akartak félrevezetni ezzel?

Talán jól jött volna nekik egy „nagy név”? Ahogy jól jött volna Varga Béla régészé is, aki tagja volt a barguzini expedíciónak? Csakhogy vele is ugyanez történt. Elment az alakuló ülésre „körülnézni”, elmondta, amit tud az ügyről… de nem volt és azóta se tagja az MVSZ bizottságának. Tőle se kérték a beleegyezését, hogy a fényképe címlapra kerüljön .

Bálint Béla tagja volt, de már vagy két éve kivált, így 2014-ben tagként szerepeltetni az említett címlapon szintén kérdéseket vethet fel. Akkor is, ha a kép alá azt írták, az az alakuló ülésen készült. Gábos Dezső idős ember, Erdélyben él – nem találni utalást, képet arra vonatkozóan, hogy aktívan részt venne a bizottság munkájában. A felvidéki Mihályi Molnár Lászlóval kapcsolatban is hasonló a helyzet. Az MVSZ bizottságának ezek szerint egyedüli aktív tagja Kiss Endre József okleveles református lelkipásztor, könyvtáros, újságíró. A bizottság elnöke Fuksz Sándor mérnök-üzletember, az MVSZ képviseletében pedig Patrubány Miklós – informatikus – nevével találkozhatunk.  Egyikük se antropológus, akik felülbírálhatnák a Barguzinban tevékenykedő antropológusok megállapításait.

 

Ennek a csoportnak a közelében rendre felbukkant, illetve felbukkan dr. Szabó Géza régész és Kardos Lajos – 1989-ben a Posta- és Hírközlési Minisztérium főosztályvezetője, rádiós szakember, Horn Gyula miniszterelnöksége idején államtitkár – is, akik a Morvai-csoporttal utaztak egykor Szibériába, de hogyan? 1989-ben mindketten anélkül, hogy hívták volna őket, „jelentkeztek” Ferihegyen az expedíció indulásánál – Kardos az utolsó pillanatban. Szabó Gézáról aztán később ki is derült, hogy az Akadémiának dolgozott (!) Sőt: felvetődött, hogy a barguzini sírban talált hajcsomó eltűnéséhez is köze volt – ahogy arról már tavaly beszámoltunk. Ezek és mások alapján az expedíció nem egy tagjában kérdések merültek fel céljaival kapcsolatban. Kardos Barguzinban mint amatőr rádiós tevékenykedett, de érdekes módon pont akkor romlott el az adója, amikor Kiszely be akarta mondani: megtaláltuk Petőfit! Miután az elmúlt években az expedíció nem egy tagjának az az érzése támadt, hogy mindketten az ügy ellen tevékenykedtek, közös beleegyezéssel távoztak a Morvai Bizottságból… majd az MVSZ környékén találkozhattunk velük újra. Tehát az a helyzet állt elő, hogy az Akadémiát rendre bíráló MVSZ-féle bizottság például Szabóval Gézával, az Akadémia egykori „küldöttével” ápolt jó viszonyt. Hm!

Úgy tűnik ugyanakkor, hogy az MVSZ számára a Megamorv-bizottság tagjai mintha lassan „persona non grata”-k lennének. Már a kezdet kezdetén, 2011 januárjában az MVSZ kizárta az együttműködésből Kiszely Istvánt, „akit több évtizedes besúgói ténykedése, és mindezt két évtizede tagadó hazudozása miatt erkölcsileg vállalhatatlannak” tartottak. Tehát azt zárták ki, aki többedmagával az egész feltárást, azonosítást végezte, aki nemzetközileg elismert, 35 éves rutinnal rendelkező szakember volt, akit több alkalommal is hívtak külföldre különféle csontvázak azonosításához. Aki szerette volna Petőfi Sándor csontjait hazahozni és méltó módon eltemetni. Akit folyamatos támadások értek, meghurcolták, szakmailag lejáratták … és aki nélkül most nem lenne Petőfi-ügy. Nem érdekelte Patrubányékat, hogy Kiszely szakmai hozzáértésének nincs köze a múltjához, illetve senki se kérdezte meg tőle, végül is hogyan is szervezték be. Halála előtt néhányunkkal megosztotta történetét, hogy három hónapig verték a Pusztaszeri úton, fenyegették, hogy a családját a GULAG-ra viszik… és még folytathatnánk, de hangsúlyozzuk, mindennek semmi köze szakmai hozzáértéséhez.

Úgy tűnik azonban, Patrubánynak nem mindig ugyanaz a reakciója az ügynökökkel kapcsolatban. A Leleplező című folyóirat, ahol Petőfi-összeállításuk megjelent, főszerkesztője Tőke Péter, akinek neve a korábban nyilvánosságra került állítólagos ügynöklistán szerepel. Igaz, Tőke Péter elmondta, ha valaki főszerkesztőként dolgozott a szocializmusban, természetes volt, hogy kapcsolatban állt a III-as főosztállyal, mert megfigyelték, kommunikáltak vele. Állítja, ő ügynök hazafi volt. Nem lelni annak nyomára, hogy az MVSZ vele is megszakított volna minden kapcsolatot.

Említeni kell továbbá, hogy Patrubány Miklós – életrajza szerint –1976-1978 között a bukaresti félvezető gyárban dolgozott, ami vélhetőleg az IPRS (Întreprinderea de pieseradioţi semiconductori). Ismert, hogy Ion Mihai Pacepa Ceauşescu idején kémfőnök volt Romániában, majd miután disszidált az Egyesült Államokba, megírta visszaemlékezéseit. A Vörös horizontok című magyarul megjelent könyvében foglalkozik az IPRS gyárral is. Leírja például Ceauşescu 1978-as látogatását, a diktátor néhány héttel korábban ért haza titkos moszkvai látogatásáról, ahol találkozott Brezsnyevvel és KGB főnökével, Andropovval. Felkerestek egy titkos „mikroelektronikai várost”, amely a „műszaki városok” titkos rendszerének része volt. Céljuk az volt, hogy új katonai technológiákat és fegyverrendszereket hozzanak létre a KGB és a kelet-európai testvérszervezeteik által lopott információkra alapozva. A KGB építette és tartotta fenn ezeket a gyárakat, és fizette a főként tudósokból és mérnökökből álló teljes lakosságot. Nos, a bukaresti IPRS a szovjet „mikroelektronika-város” román hasonmása volt, Ceauşescu pedig azért kereste fel a gyárat, hogy lássa az Egyesült Államokból csempészett katonai chipek gyártására szolgáló új berendezéseket. A gyárban a DIE (Direcţia de Informaţii Externe, román kémszolgálat) gondosan leszedett mindent, ami a származásukra utalt. Olvashatunk továbbá a katonai hírszerző szolgálat (DIA, Direcţia de Informaţiiale Armatei) által felszerelt kiállításról is, ami a legújabb műszaki újdonságokat és hardver technikát alkalmazta. A mikroelektronikát gyártó berendezést a DIE és a DIA szerezte, anélkül hogy a gyártók tudtak volna róla. A DIE Nyugat-Németországban, Ausztriában, Japánban látszatcégeket hoztak létre, ezeken keresztül végezték tevékenységüket – írja Pacepa. Az egykori kémfőnök szavai alapján erősen valószínűsíthető, hogy az IPRS a román titkosszolgálatok kiemelt jelentőségű helye lehetett, ahogy feltételezhető az is, csak azok lehettek a gyár dolgozói, akiket a román titkosszolgálatok megbízhatónak tartottak…

 

(Folytatjuk)

 

2 komment

Bunyevácz Zsuzsa: Újra a Petőfi-ügyről 3. rész

2014.07.23. 10:50 Bunyevácz Zsuzsa

Ahogy az az előzőekből is kiderült, az MVSZ Petőfi Bizottsága megalakulása, 2011 januárja óta semmilyen “nagy durranással” nem tudott előrukkolni, ami az Akadémiát arra késztette volna, hogy felülvizsgálja korábbi véleményét. Aztán 2014 júniusában a Leleplező című folyóiratban megjelentettek egy “terjedelmes összeállítást” a Petőfi-ügyről. Első hallásra azt hihetnénk, végre itt a nagy bejelentés, a mindent eldöntő bizonyíték, és végre pont kerül a történet végére. Elolvasása után azonban kiderül – ahogy a továbbiakban látni fogjuk –, szó sincs erről!

 Az összeállítás A bizonyítás befejeződött: Petőfi Sándor Szibériában hunyt el, de mi lesz a hamvaival? címet viseli. Alcíme: Miért tagadnak mindent tudós szabadkőműveseink, ki befolyásolja őket? Miért nem engedik bebizonyítani, hogy a költőfejedelem Széchenyi István fia? Az összeállítás ismertetését kezdhetnénk azzal az “aprósággal”, hogy – ki tudja, miért – a cím kétszer szerepel egymás után. De hagyjuk ezt, mert már a címben megfogalmazottal is gondjaink lehetnek! Ugyanis – ahogy arról már szót ejtettünk – a bizonyítás korántsem fejeződött még be! Ami befejeződött, az az antropológiai vizsgálat, amit Kiszelyék elvégeztek pontosan huszonöt éve. Az a vizsgálat, amit Fuksz Sándorék készítettek, a “szuperpozíció”, nem döntő bizonyíték, amúgy pedig ezt előttük már kétszer mások is megtették – ahogy arról már szót ejtettünk. Okkal merülhet fel bennünk a kérdés: Miért hangoztatja az MVSZ, hogy a bizonyítás befejeződött, ha nem? 

De az alcímmel is lehetnek gondjaink: Például ki nem engedi bizonyítani, hogy Petőfi Széchenyi fia? Ki gátolja meg, hogy bárki bármit is írjon ezzel kapcsolatban? Senki. Úgy tűnik továbbá, hogy az a szerkesztési elv, miszerint a címben feltett kérdésre illik választ kapni a cikkben, itt nem érvényesül. Sokkal inkább mintha a bulvársajtóban tapasztalt hangzatos címekkel lenne dolgunk…

De ennél sokkal nagyobb gondok is vannak az összeállításban: jelentős részük ugyanis az MVSZ több évvel korábbi sajtóközleménye, egy-két kivétellel nincs benne önálló, új anyag, új eredmény, ami arra késztetné az Akadémiát, hogy változtasson a véleményén. Szerepel benne például Patrubány Miklós 2010-ben írt “tűnődése”, miszerint “el kell temetnünk Petőfi Sándort!” Ebben csak a legfontosabbra nem kapunk választ: mit akar eltemetni, ha fogalma sincs, hol rejtik Petőfi feltételezhető földi maradványait? Igen, el kellene temetni, ez az, amit Kiszelyék is akartak, de ehhez kellene a bizonyíték, hogy nagy költőnk maradványait találták meg. De ezt az MVSZ-nek nem sikerült bizonyítani.

Ki tudja miért, de szerepel benne Patrubány Miklós egyik 2010-es írása is, amelyben a 2004. december 5-i népszavazással kapcsolatban Makovecz Imre szavait idézi: “Aki ezt a népszavazást kitalálta, az a Szekuritáte szekerét tolta.” Majd a – Patrubány szerint – elcsalt hatszázezer szavazatról esik szó… a végén pedig azt írja, hogy várja Makovecz Imre “nyilvános bocsánatkérését és köszönetét”. Nos, nemcsak arról van szó, hogy a 2004-es népszavazásnak és Patrubány személyes sérelmének aligha van köze a Petőfi-ügyhöz, hanem arról is, hogy a híres építész időközben elhunyt. Így meglehetősen vegyes érzelmeket kelthet, hogy egy Petőfiről szóló összeállításban az MVSZ elnöke a már a nem is élő Makovecz bocsánatkérésére vár…

Ugyanígy nem tartalmaz újat Fuksz Sándor írása sem: egyrészt egy 2012-es Petőfiről szóló előadásának megnyitó köszöntését tették bele, amely végén ez áll: “E gondolatokkal nyitom meg a konferenciát” – elég furán hangzik mindez 2014 júniusában, és okkal merülhet fel bennünk, nem inkább kutatásaik eredményét kellett volna közölni? Vagy lehet, hogy nincs? Majd: In memoriam Szuromi Lajos – olvashatjuk. Semmi összekötő szöveg, semmi szerkesztés, hogy lássuk, hogyan és miért is kapcsolódik a két szöveg. Ez után rövid összefoglalása következik a barguzini kutatásoknak – amit nem ők végeztek persze – majd hosszan idéz Szuromi Lajostól, a debreceni egyetemi docensétől. (Szuromi tanulmányában elemzett két, Barguzinban gyűjtött verset, amelyek nagy valószínűséggel Petőfié lehettek.) De hosszabb az idézet, mint Fuksz saját szövege! Egyedül Grespik László cikke hathat újdonságként, amúgy erről is írt Borzák Tibor könyvében, amire egyébként még visszatérünk. Ennyit az “új” adatközlésekről. Petőfi és az egész ügy ennél azért sokkal többet érdemelne.

Szavahihetőségükre jellemző a következő is. Ki tudja, miért, de az MVSZ “elismeréssel adózott” a barguzini expedíció, illetve az ezzel kapcsolatos kutatások résztvevőinek – áll az összeállításban, ami akár dicséretes is lenne. Aztán sorolják a neveket… csakhogy számos igen fontos résztvevőt kihagytak, és beírtak olyanokat, akik nem tartoztak a kutatókhoz vagy az expedícióhoz. Úgy tűnik, mintha a Kéri Edit és Borzák Tibor könyvében található fotó alapján – az expedíció ferihegyi indulása – nevezték volna meg a személyeket. Talán nem tudták, illetve feltételezhetően nem jártak utána, hogy a képen nem okvetlenül a kutatók állnak. Így lehet, hogy kutatónak nevezték a ládákat, állványokat cipelő munkásokat is, akiknek semmi közük se volt Petőfihez. Ugyanígy két olyan tolmácsot is, akiket az expedíció tagjai a repülőtéren ismertek meg, ők azonban véletlenül álltak ott, egyikük azt se tudta, miért éppen Barguzinba mennek! A másik pedig azért repült oda, hogy Morvaival tárgyaljon kazán- és faeladás ügyében! De kimaradt például Záhemszky László, dr. Straub Imre, Falus Ottó Pál… akik nélkül ma az MVSZ Petőfi Bizottsága oka fogyottá válna.

Nem egy szerkesztési hiányosságokkal is szembesülnünk kell. Úgy tűnik, az MVSZ-nél még arra se vették a fáradságot, hogy ne egyszerűen összeollózzák a korábbi, adott esetben két-hároméves sajtóanyagaikat, hanem szerkesszék is azokat. Így fordulhatott elő például, hogy egyszer az szerepel: “Varga Béla a barguzini sírfeltárás vezető régésze”, máshol pedig: “dr. Szabó Géza, aki 1989-ben a Barguzinban zajló sírfeltárást vezette…” Ezek után hogyan higgyünk nekik?

Említhetjük azt is, hogy ugyanaz a történet kétszer fordul elő az összeállításban. A. V. Tyivanyenko Petőfi-kutató 1987-es budapesti látogatását nem csak egyszer említik. Az orosz szakember ittjártakor megpróbált magyar kutatókkal kapcsolatot teremteni. Így írnak egyszer dr. Kiss Józsefről, anélkül hogy foglalkozását vagy státusát említenék, másodszor pedig simán Kiss József akadémiai tisztségviselőként kerül szóba, valamint szerintük a Petőfi Irodalmi Múzeumban történt a találkozás. Ezzel szemben dr. Kiss József neves irodalomtörténész, a Magyar Tudományos Akadémia Irodalomtudományi Intézetének elismert kutatója, és nem tisztviselő. A látogatás pedig nem a Petőfi Irodalmi Múzeumban, hanem az MTABKK IrodalomtudományiIntézetében a Ménesi úton történt. Ráadásul ezt az 1987-es találkozást az összeállításban a “legfrissebb” információnak nevezik, noha annak idején erről többen is tudtak. Talán csak Fuksz Sándornak volt friss. Az pedig már csak hab a tortán, hogy szerintük A. V. Tyivanyenko “az Ulan Ude-i (Burjátország) egyetem régészprofesszora”. Nos, ez is tévedés.

És mielőtt továbbmennénk, ejtsünk néhány szót a helyesírásról is! Nem egy esetben az összeállítás szerzőinek gondjai akadtak a kis- és nagybetűk használatával, de zavaros megfogalmazással is találkozhatunk: “1848. március 15-ének nemzeti ünnepét nehéz elképzelni Petőfi Sándor és az általa képviselt szellemiség nélkül.” De egy be nem fejezett mondat is arra utal, hogy még arra se voltak képesek, hogy egy korrektorral átnézették volna a szöveget: “Adja Isten, hogy így le” – olvashatjuk. Tudjuk, sajtóhibák mindenhol előfordulhatnak. Ahogy például a Magyar Demokrata tévedésből kétszer hozta le ugyanazt a Petőfi cikket, vagy ahogy a Barikádban megjelent cikkemben március 14. helyett március 4. szerepel. Sajnálatos, de előfordul az ilyesmi – itt azonban másról van szó.  De a tördeléssel is komoly hiányosságok akadtak, ilyen munkával egy vizsgán nem menne át az, aki ezt készítette.

Nos, tehát semmi új kutatási eredmény, csupán a korábbi sajtóközlemények összeollózása, tárgyi tévedések, helyesírási hibák, magyartalan fogalmazások… ennyi, amit az MVSZ Petőfi Bizottsága “négy év kitartó és szívós munkájával” fel tud mutatni. Szerintem szégyen Petőfi Sándor nevét egy ilyen munkával egy lapon említeni. Ez a “terjedelmes összeállítás” vélhetően nem fogja az Akadémia véleményét megváltoztatni, magyarul semmilyen előrelépést sem fog hozni. Ezt olvasva az Akadémia valószínűleg azt teszi, amit tehet: tudomást se vesz róla…

 

(Folytatjuk)

Szólj hozzá!

Bunyevácz Zsuzsa: Újra a Petőfi-ügyről 2. rész

2014.07.22. 13:17 Bunyevácz Zsuzsa

Ahogy az az eddigiekből kiderült, az MVSZ Petőfi Bizottsága megalakulásától, 2011 januárjától kezdve 2013 márciusáig gyakorlatilag semmi olyan új bizonyítékot nem tudott felmutatni, ami előbbre vitte volna az ügyet. Nézzük, a későbbiekben jutottak-e valamire!

 Az MVSZ székházában 2014 márciusában Borzák Tibor Petőfi-kutatásokról szóló könyvének bemutatásával kapcsolatos sajtóanyaguk alapján azt gondolhatnánk: na, végre, itt vannak az új eredmények! “…számos új információ látott napvilágot, amelyek együttesen, mondhatni teljesen lenullázzák annak valószínűségét, hogy 1989-ben a szibériai Barguzinban ne Petőfi Sándor hamvait találták volna meg… A könyvbemutató hozzászólói sorra döntötték meg a Barguzinban feltárt Petőfi-hamvak tényét kétségbe vonók állításait” – írják. Ha azonban utánajárunk az általuk felfedezett “számos új információnak”, amelyek “megdöntötték” az MTA által állítottakat, kiderül, ezek is erősen sántítanak!

A legmeredekebbet Fuksz Sándor mondta ki: levetítették a barguzini feltáráson részt vett Karáth Imre kétrészes filmjét, amelyben A. A. Petrunyin, Burjátország kulturális miniszterhelyettese – aki a barguzini feltárás kormánymegbízottja volt – elmondja, hogyan keletkezett 1990 januárjában »a női csontváz« hamis legendája” – írják a továbbiakban. Nos, ez 1991-ben (!) volt újdonság, akkor készült a film a Morvaiék által szervezett Agro Hotelbeli nemzetközi tanácskozáson.

Megtudjuk továbbá, hogy a könyvbemutatón hozzászólt Nehéz Mihály orosz tolmács és kutató özvegye is, akinek a férje “elmélyült levéltári kutatásokat végzett a Szovjetunióban. Hagyatékában található Grotenhelm tábornok orosz nyelvű hadtörténeti naplója az 1849-es magyarországi hadjáratról, amelyből egyértelműen kiderül, hogy igenis hurcoltak el magyar hadifoglyokat ekkor Szibériába.” Ez így igaz is. Csakhogy az említett anyagot Kéri Edit az 1989. áprilisi előexpedíció során kérte ki a moszkvai Központi Hadtörténeti Levéltárból: 19 mikrofilmtekercset rendelt meg az 1849-es anyagokról – ahogy arról könyvében négy oldalon át részletesen beszámol. Ebből fordított aztán Nehéz Mihály, aki a sebesült katonák elhurcolásáról szóló naplórészletről be is számolt egy Szabad Föld-interjúban. Szó sincs tehát semmilyen új információról, amelyet az MVSZ talált volna meg.

Tehát még mindig semmi saját adatközlés, de felcsillan a remény, ugyanis Fuksz Sándor a könyvbemutatón bejelentette: újabb bizonyíték birtokába jutottak, amely azt igazolja, hogy Petőfi Szibériában hunyt el: “A hatvanas években egy magyarországi kutató – akit egyelőre nem nevezett meg – hivatalos megbízással Moszkvában és Szibériában kutatva megtalálta Petőfi Sándor szibériai elhurcoltatásának bizonyítékait. Kutatásait összefoglaló jelentését a moszkvai magyar nagykövetségen gépelték és postázták az MTA részére. Az információt Borsche Antónia szolgáltatta, aki annak idején a moszkvai magyar nagykövetségen dolgozott, és a Petőfi Sándor szibériai elhurcoltatásáról szóló jelentést maga gépelte, majd tette a Magyar Tudományos Akadémia részére címezve a nagykövetség diplomáciai postájába, amelyet a külügyminisztérium futára hozott Budapestre” – áll sajtóanyagukban. Egy másikból pedig “Matolcsi János neves magyarországi kutató jelentéseiről” olvashatunk, amelyekben “a megbízott kutató arról számolt be, hogy megtalálta Petőfi Sándor Barguzinba történt elhurcolásának bizonyítékait”. Fuksz Sándor állítása szerint tehát Matolcsi János megbízott kutató barguzini bizonyítékokat talált Petőfi Sándor szibériai elhurcolására. Ezt még egészítsük ki azzal, hogy az MVSZ meghívására hazánkba érkezett Alekszej Vasziljevics Tyivanyenko orosz történész-régész, aki annak idején együtt kutatott a Megamorv expedíció tagjaival. Kéri Edit elmondta, A. V. Tyivanyenko beszámolt neki arról, amit Fuksz Sándortól hallott: Matolcsi 1967–1971 között kutatott Barguzinban, és Petőfi fiának születési anyakönyvére bukkant.

Nem kellett sok utánajárás ahhoz, hogy kiderüljön, ebben se lehetünk biztosak, ugyanis Matolcsi János (1923–1983) korábbi földművelésügyi miniszter, egy időben a Mezőgazdasági Múzeum főigazgatója – külföldi útjairól részletes nyilvántartás található a Mezőgazdasági Múzeumban. Kéri Edit utánajárásának köszönhetően a múzeum kézirattárában őrzött dokumentumokból kiderül, Matolcsi valóban járt az egykori Szovjetunióban: 1968. május 5-től október 31-ig terjedően hat hónapos tanulmányutat tett. De szó sincs Szibériáról, hanem csak Kijevben és Moszkvában járt. És tanulmányozhatott csontokat… a szürkemarhákét! Ugyanis a magyar ősi háziállatfajták földrajzi eredetét vizsgálta. Soha nem járt Szibériában, soha nem kutatta Petőfit – állítja a múzeum levéltárosa. Ezenkívül A. V. Tyivanyenko, aki annak idején együtt kutatott a Morvai-féle expedíció tagjaival, személyes közléséből tudjuk, hogy maga is próbált rábukkanni az említett születési anyakönyvre – sikertelenül. Fuksz állítását egy titkárnő negyvennégy éves emlékei támasztják alá, míg a másik oldalon a múzeum hivatalos dokumentumai, illetve az orosz szakember levéltári kutatásának eredménye áll.

(Hogy mi történhetett valójában? Kéri szerint a következő, ami egyelőre csak feltételezés: Lőrincz L. László a burjátokat kutatta, írtak is róla a hetvenes években egy burját lapban. Az Esti Hírlap 1989. szeptember 5-i száma pedig beszámolt arról, hogy találkozott L. J. Eliaszovval, a burját néprajzkutatóval, aki korábban lejegyezte egy idős hölgy elbeszélését Petrovicsról, aki kislány korában ismerte a titokzatos száműzöttet. Eliaszov említette, hogy létezik a legenda Barguzinban egy Petrovics nevű száműzöttről és temetkezési helyéről. Lőrincz L. László ugyan nem kutatta Petőfit, de talán visszautazásakor találkozhatott Matolcsival Moszkvában a magyar követségen, és elmondhatta neki, mit hallott Eliaszovtól. Matolcsi talán erről számolt be az Akadémiának.)

De menjünk tovább! Első olvasásra azt hihetnénk, végre itt a döntő bizonyíték!

Az MVSZ 2014. április 4-i sajtóanyaga szerint a Magyarok Világszövetsége által külföldi laboratóriumban elkészíttetett szuperpozíciója végképp eldöntötte a kérdést: Petőfi Sándor Szibériában hadifogolyként halt meg, és a Morvai Ferenc vezette expedíció 1989. július 17-én immár végképp bizonyítottan Petőfi Sándor hamvait tárta fel…” (Azzal most ne törődjünk, hogy ezek szerint az MVSZ 2014-ben jutott el oda, ahova Morvaiék 1989-ben: Petőfi maradványait tárták fel.) De mi lehet az a szuperpozíció? Minden bizonnyal az én műveletlenségemnek köszönhető, hogy nem tudom, mi az. Utánanézek, a Wikipedia szerint a “szuperpozíció elvelineáris egyenletekkel leírhatófizikai rendszerre vonatkozó általános elv”. Hát, nem lettem okosabb! Majd egy másik sajtóanyagukból, kiderül mi is ez: “A Magyarok Világszövetsége egy külföldi laboratóriumban elkészíttette… a koponya és a Petőfi-dagerrotípia egymásra helyezését, szuperpozícióját.” Tehát az egymásra helyezés = szuperpozíció. Még mindig gyanús, ugyanis ilyen kifejezést nem találok az idevágó irodalomban. Aztán egy rádióinterjúban az említett kutató, Tyivanyenko a következőket mondta: “Egy csehországi intézetben szuperprojekció segítségével beillesztették Petőfi koponyájának másolatát, annak képét Petőfi ismert arcképébe, illetve fényképébe.” Ezek szerint szuperprojekció és nem szuperpozíció? A projekció szó közismerten kivetítést, vetületet jelent… ez tűnik helyesnek. Kis utánajárással aztán kiderül: a szakirodalom inkább a szuperimpozíció kifejezést használja.

Okkal kérdezhetjük, mennyire vehető komolyan az MVSZ Petőfi Bizottsága, ha még annak a módszernek a nevét is bizonytalanul használják, amelyik szerintük “döntő bizonyítékául” szolgál Petőfi azonosítására? Azonban ez se új eredmény, ezt a vizsgálatot elvégezte Clyde Simpson 1989-ben Barguzinban és az Egyesült Államokban, majd 2007-ben Budapesten az Országos Igazságügyi Orvostani Intézetben is megtörtént. (Persze ezt csak a koponya másolatával tehették meg 2007-ben, hiszen az eredetit 2002-ben Kiszely elrejtette. Még akkor is, ha az MVSZ egyik sajtóanyagában ez áll: elkészítették “a barguzini sírból a Morvai-expedíció által kiemelt koponya és a Petőfi-dagerrotípia egymásra helyezését…” Tehát ismét egy olyan állítás, aminek nincs valóságalapja.) A másolat meg ugye csak másolat…

De olvassuk tovább a sajtóanyagukat! A “szuperpozíció” eredményét bemutattákA. V. Tyivanyenko „professzornak”, aki bejelentette: megvizsgálta az eredményeket, és számára egyértelműen bizonyítva van, hogy a csontváz Petőfi Sándoré. További vizsgálódásokra ebben az ügyben véleményünk szerint nincs szükség. Ez a koponya-összehasonlítással szerzett eredmény egyértelműen bizonyítja, hogy Petőfi Sándorról van szó. Tehát a munka bevégeztetett.”Ugyanerről írnak a Leleplezőben: A bizonyítás befejeződött: Petőfi Sándor Szibériában hunyt el, de mi lesz a hamvaival? címet viseli az összeállításuk. A munka befejeződött. Teljes egyértelműséggel el lehet mondani, hogy Barguzinban Petőfi Sándor hamvai kerültek elő”– mondta Tyivanyenko.

Igencsak ide kívánkozik néhány megjegyzés. A legfontosabb talán az, hogy az említett vizsgálat egyáltalán nem ad “egyértelmű igazolást”, a szakemberek szerint csupán annyit bizonyít, hogy méreteiben nagyon hasonló a két koponya, például egyiknek se hosszabb az álla, mint a másiké. De nem pótolja a DNS vizsgálatot, így nem állja meg a helyét az, hogy “fölöslegessé tesz minden kutatást” – ahogy azt a magyarul nem tudó Tyivanyenko állítólag mondta. Nem tudni ugyanis, hogy ő eredetileg oroszul mit állított, és hogy lefordították-e neki mindazt, ami magyarul megjelent, tehát volt-e lehetősége ellenőrizni azokat. Mindenesetre Tyivanyenko nem antropológus, hanem régész-történész. Az antropológia tehát nem az ő szakterülete. Hogy lehet, hogy egy tudós ember ilyen határozott véleményt fogalmaz meg egy nem az ő szakterületéhez tartozó témában? Fuksz Sándorék mégis az ő állítólagos szavai alapján látják egyértelműen bizonyítva, hogy Petőfi maradványaira bukkantak, de Kiszely és másik három antropológus vizsgálatának eredményét – amelyet több mint húsz jegy alapján végeztek nem fogadják el. Nem sántít ez egy kicsit?

További kérdések merülhetnek fel bennünk, ha kezünkbe kerül a “külföldi laboratóriumban” végzett vizsgálat eredménye. A birtokunkban lévő másolat szerint az említett vizsgálatot Prágában végezték… 2012 végén! Magyarul az eredmény már vagy másfél éve Fukszék kezében volt. És akkor még nem beszéltünk a 2007-es budapesti vizsgálatról, ami ugyanezzel az eredménnyel zárult! De akkor miért vártak ennyit e “mindent eldöntő bizonyíték” közzétételével? Talán mert tudták, valójában önmagában ez nem döntő bizonyíték, és szükségük volt egy “nagy névre”, aki majd ezt állítja?

Az eddigiek alapján is látszik, aligha tekinthető tudományos kutatásnak, amit az MVSZ Petőfi Bizottsága tesz. Sokkal inkább dilettánsoknak tűnnek, akik igencsak erőlködnek, hogy valamilyen eredményt tudjanak felmutatni. Talán azért, hogy valamifajta joguk, illetékességük legyen az újratemetésre? De vajon miért olyan fontos az éveken át hangoztatott temetés, ha vélhetőleg aligha viszi előbbre az ügyet?

 

(Folytatjuk)

 

Szólj hozzá!

Bunyevácz Zsuzsa: Újra a Petőfi-ügyről 

2014.07.21. 09:18 Bunyevácz Zsuzsa

2014. július 17. a 25. évfordulója annak, hogy a szibériai Barguzinban vélhetőleg Petőfi Sándor földi maradványaira bukkantak a Megamorv expedíció tagjai. Tavaly tavasszal egy öt részből álló sorozatban próbáltunk utánajárni a fellelt csontváz további sorsának, azóta újabb események történtek, amelyekről az évforduló kapcsán célszerű szót ejteni. Álljon itt bevezetőként egy rövid összefoglalása korábbi cikkeinknek!

Ismeretes, hogy1989-ben indult előzetes, alapos kutatások után a szibériai Barguzinba a Megamorv Petőfi Bizottság expedíciója Petőfi Sándor esetleges földi maradványainak feltárása céljából. A kutatás központi szereplői Kéri Edit, Kiszely István és Morvai Ferenc voltak. Morvai a költségeket vállalta magára, Kiszely István pedig akkor már huszonhét éve az MTA Régészeti Intézet antropológusaként nagy nemzetközi szakmai hírnévnek örvendett. Kéri Edit több nyelven beszélő amatőr kutató, aki évtizedeket töltött különböző levéltárakban, eredményeiről öt könyvet írt, és nem egy olyan dokumentumot ásott elő, amelyekre hivatásos történészeinknek nem terjedt ki a figyelme. Barguzinban aztán vélhetően nagy költőnk földi maradványait tárták fel, ahogy azt négy antropológus is megállapította, Clyde Simpson amerikai matematikus és antropológus számítása szerint pedig háromszázmillió az egyhez, hogy költőnk csontváza került elő.

A “hivatalos” tudósaink azonban mintha nem örültek volna ennek, sorra jelentek meg a cáfolatok, a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) pedig hamarosan kijelentette: egy női csontvázat találtak. Ezzel a kijelentésével az MTA elejét vette minden további vizsgálatnak, és máig lezártnak tekinti az ügyet. Teljes bizonyossággal állítani azonban, hogy valóban nagy költőnk csontjait tárták fel, Petőfi és édesanyja, Hrúz Mária földi maradványainak DNS vizsgálata alapján lehetne. Ezt azonban annak idején az illetékes hivatalos szervek elutasították. A hosszú huzavona miatt – amikor még az is felmerült, hogy az esetleges rosszakarók részéről akár a megsemmisítés vagy a lelet eltüntetésének veszélye is fennállhat – Kiszely István 2002-ben a csontvázat biztonságba helyezte “valahol Európában”. Úgy gondolta, amíg nem sikerül bizonyítani, hogy valóban nagy költőnk földi maradványait találták meg, és amíg minden egyéni és pártérdektől függetlenül méltó temetést nem rendezhet a nemzet, addig marad a rejtekhelyen.

Több mint két évtizeddel később is így állt a helyzet, a csontvázról az azt őrzőkön kívül senki se tudja, hol található. A Petőfi-kérdés azonban 2010 végén újra előkerült… de nem azok tűzték ismét napirendre, akik részt vettek az 1989-es expedícióban, illetve az azt megelőző kutatásokban, vagy akik azonosították a földi maradványokat, vagy anyagilag is támogatták az expedíciót és a kutatásokat. Nem, nem azok vetették fel a témát és akarják eltemetni Petőfit, hanem azok, akik nem tudják, hol rejtik a csontvázat, akik a hosszú évekig tartó kutatásokban és a későbbi harcokban nem vettek részt. A Patrubány Miklós vezette Magyarok Világszövetsége (MVSZ) 2010. december 4-én “egy Petőfi Bizottság életre hívásáról döntött”.

2010-ben természetesen még létezett – és azóta is létezik – a Morvai-féle Megamorv Petőfi Bizottság, amely tagjainak áldozatos munkája nélkül az MVSZ Petőfi Bizottság léte oka fogyott lenne. Nem csoda, hogy Kiszely István a következő véleményének adott hangot 2011 januárjában: A Petőfi témát “a magyarok Világszövetségének elnöke, Patrubány Miklós vetette föl. Nem tudható, hogy milyen céllal és milyen hátszéllel… Az esetleges félreértések elkerülése végett közöljük, hogy 22 éve létezik egy Petőfi Bizottság (a Megamorv-féle, B. Zs.) …Petőfi tetemét a kutatók megtalálták, azonosították, egy rövid vizsgálattal lezárható az ügy. Nem értjük, mit akar Patrubány Miklós, mi indította arra, hogy 22 év kemény, időnként megalázó, megszégyenítő munkáját diszkvalifikálja. Huszonkét év alatt lett volna ideje segíteni az MVSZ-nek erkölcsileg és anyagilag is.” De nem tették, Patrubány 2000-től elnöke az MVSZ-nek, több mint egy évtizeden át nem volt fontos számára, hogy támogassa az ügyet, ahogy az MVSZ Petőfi Bizottsága koordinátorának, Fuksz Sándornak sem.

Természetesen örülhetnénk az MVSZ kezdeményezésének, hiszen minden olyan szándék üdvözölendő, ami elősegíti, hogy végre az MTA közreműködésével létrejövő tudományos vizsgálat döntsön abban a kérdésben, hogy valóban Petőfi földi maradványait találták-e meg Barguzinban. Ehhez talán olyan új kutatási eredmények kellenének, amelyek súlya alatt meghajolna az Akadémia, és közreműködésükkel elvégezhetők lennének azok a vizsgálatok, amely alapján egyértelműen el lehetne dönteni, hogy kinek a maradványai kerültek elő.

Ha tehát az MVSZ olyan új kutatási eredményeket tud felmutatni, ami hatására az Akadémia lépni kényszerül, akkor a nemzet hálás lehet nekik. Ha nem tud… nos, akkor kérdések sora merülhet fel bennünk: Vajon elősegíti-e az ügy megoldását az MVSZ által rendre hangoztatott újratemetés? És ami még fontosabb: mit akarnak eltemetni, ha nem ismerik a költő földi maradványainak rejtekhelyét? Kérdéses az is, az MVSZ illetékes-e a “világ magyarsága nevében” fellépni? Nos, ezeknek fogunk a továbbiakban utánajárni.

Kezdjük azzal, hogyan viszonyult kezdetben az MVSZ a Megamorv Petőfi Bizottság kutatásainak eredményeihez! Írásos anyagaikból kiderül, 2010-ben úgy gondolták, a barguzini expedíció által “feltárt és kalandos körülmények között elhozott maradványok kétséget kizáróan Petőfi Sándor földi maradványai” – írták idén júniusban a Leleplező című folyóiratban. Mindezek ismeretében meglepő, hogy az MVSZ 2011. január 22-i sajtóközleményében pedig ez állt: “A Magyarok Világszövetsége nem tekinti sem bizonyítottnak, sem lezártnak Petőfi Sándor eltűnésének kérdését, és ezért átfogó elméleti munkával, irodalmi kutatásokkal szeretné megalapozni, majd körvonalazni a vizsgálandó helyszíneket, a gyakorlati teendőket. További Petőfi-kutatók bevonását tervezik.”

Tehát már az indulás is zavaros: egyszer bizonyítottnak tekintik a kérdést, máskor nem. Ha bizonyítottnak tekintik, akkor minek a további kutatás, ha viszont nem, akkor felmerül a kérdés, milyen szakvélemények alapján bírálják felül a Megamorv expedíció szakembereinek megállapításait, ha nekik nincsenek is antropológusaik? Ráadásul Kiszelyéknek a kezében volt a csontváz, míg az MVSZ bizottságának tagjai sohasem látták. Az MVSZ egy 2010-es sajtóközleményéből kiderül továbbá: az MVSZ a Petőfi Bizottság “megszervezésével és munkájának koordinálásával megbízta Fuksz Sándor elnökségi tagot, az MVSZ Felvidéki Országos Tanácsának elnökét”.(Zárójelben jegyezzük meg: Fuksz Sándor nem antropológus, nem történész – de ezzel még semmi baj sincs, nem kell okvetlenül szakembernek lennie valakinek egy kutatás koordinálásához.) Érdekes módon azonban mégis utalás történik “kutatói rátermettségére” az MVSZ 2008 júliusi kiadványában: “Fuksz Sándor volt az, aki különleges érzékkel megsejtette az egri várkapitány, Dobó István földi maradványainak helyét… A Magyarok Világszövetsége bízik abban, hogy Fuksz Sándor rátermettsége Petőfi Sándor földi maradványainak felkutatásában is eredményt hoz.” Ezenkívül vannak, akik határozottan állítják, Patrubány többször “zseniális kutatónak” nevezte Fukszot.

Az említettek alapján úgy tűnik, mintha Fuksz Sándor zsenialitása, “kutatói rátermettsége”, ötlete nyomán bukkantak volna Dobó István sírjára a felvidéki Dobóruszkán. Erről azonban úgy tűnik, az MVSZ kívül más nem tud. Egy felvidéki online lap egyik 2008. júniusi cikkéből kiderül, két évvel az írás megjelenése előtt kezdték meg a régészeti feltáró munkát Dobóruszkán, Dobó István egykori birtokán álló templomban. A részletes kutatás azért indult el, mert az egyik sírt láthatóan kirabolták, így a szakemberek azt feltételezték: fontos személy sírhelyét találták – olvashatók PhD. dr. Ján Chovanec, a kutatást vezető régész szavai. Szó sincs tehát Fuksz Sándorról! Egyébként pedig nem túl nagy ötlet az, hogy egy földesúr holttestét a saját birtokán álló templomának altemplomában keressék, ez az a hely ugyanis, ami a birtok urát temetkezési helyként megillette. A kutatást vezető régész szavai alapján szó sincs tehát arról, amit az MVSZ állít, nevezetesen, hogy Fuksz Sándornak köze lenne Dobó István sírjának megtalálásához. ( Az MVSZ 2012 decemberében Fuksz Sándor 60. születésnapjára írta: „… az idők viharaiban edződött palánta az 1968-as eszmélés idején, bár még csak forrongó kamaszként, de férfias feladatokra vállalkozott Nagykaposon, ahol gimnáziumi tanulmányait végezte, majd a prágai műegyetemi éveiben is”. Ehhez azt fűzhetjük hozzá, hogy Fuksz Sándor ha nem is zseniális kutató, de legalább szerencsésnek mondhatja magát, hiszen miután az 1968-as csehszlovákiak „eszmélés” idején „férfias feladatokra vállalkozott”, felvették az egyetemre. Nálunk 1956 után ez nem így volt.)

Miután láttuk, szó sincs arról, hogy Fuksz Sándor “rátermett kutató” lenne, nézzük, mint a Petőfi-kutatás koordinátora mit tud felmutatni! Vajon vannak-e olyan saját kutatási eredményeik, amelyek az Akadémiát véleménye megváltoztatására bírhatja? Ahogy arról korábban szót ejtettünk, 2013 márciusában adtak ki egy füzetecskét Élt Szibériában címmel. Ebben több kutatási adat szerepel Petőfi szibériai tartózkodásával kapcsolatban, csak az az “apróság” maradt ki belőle, hogy az említettek Kéri Edit, a Morvai-féle expedíció tagja kutatásainak eredményeképpen születettek, és az 1990-ben (!) kiadott, Petőfi Szibériában?! című könyve alapján váltak közkinccsé! Ráadásul a füzetecske említett része ugyanott fejeződik be, ahol Kéri könyve! Pedig 1990 óta történt egy és más, csak arról az MVSZ-nek a jelek szerint nem volt tudomása. Sőt! Egy bizonyos szövegrész és kép átvétele során olyan hiba történt, amiből arra lehet következtetni, Fuksz Sándornak fogalma sem volt arról, hogy Petőfi nagy valószínűséggel Eliszunban, és nem Barguzinban halt meg.

A kiadvány egyik része a Petőfi Sándor élettani adatainak összehasonlítása a barguzini 7. számú csontvázlelettel címet viseli. Ennek a végén ez áll: Összehasonlította: Kardos Lajos. Nos, ezzel ellentétben az igazság az, hogy mielőtt még Kardos Lajos egyáltalán hallott volna az expedícióról, dr. Straub Imre orvos, a Morvai-féle Petőfi Bizottság tagja, már hosszú éveken át gyűjtötte Petőfi kortársainak irodalmi alkotásaiból a költő testi jellegzetességeit. (Az ő neve is kimaradt a füzetből.) Az általa lejegyzett több mint húsz jellegzetességet pedig az expedíción részt vett négy antropológus hasonlította össze a fellelt csontvázéval, ahogy azt Kardos Lajosnak tudnia kellett, hiszen ott volt az ásatáson, amikor megtalálták. De ő akkor csak laikusként, maximum ámulva nézhette a többi résztvevővel együtt a négy antropológus szakmai munkáját, összehasonlító méréseiket stb.

Nézzük tovább! A Helyi Téma 2013. március 6-i számában olvashatók Fuksz Sándor szavai: “Én találkoztam azzal az emberrel, aki első világháborús hadifogoly volt, amikor megjelent közöttük egy hölgy Vengerszkaja faluban, és arra kérte a magyar hadifoglyokat, hogy ha hazatérnek, mondják el, hogy ő Petőfi unokája, és ott él.” Nos: Petőfi lehetséges barguzini unokája – jelenlegi ismeretek szerint – férfi, és nem nő volt. De talán még súlyosabb az, hogy Petőfi barguzini leszármazottjai csak 1989-ben, az expedíció hatására jelentkeztek, és beszéltek arról, hogy a burját Anna Kuznyecova és egy ismeretlen száműzött utódai! Tehát 1989-előtt senki sem tudhatott arról, hogy Barguzinban, vagy később onnan elköltözve, egy nagyobb városban élnek Petőfi leszármazottai, mert ezt az utódok korábban maguk sem tudták. Fuksz Sándor szavait, miszerint az általa megnevezett 1916-os szibériai hadifogoly találkozott Petőfi leszármazottjával, meglehetősen kétkedve kell fogadnunk. Mindezt Fuksz március 6-án nyilatkozta, viszont őt megelőzően, februárban a Morvai-féle expedíció egyik tagjának, Nehéz Mihálynak az özvegye már említést tett Petőfi ma is élő ükunokáiról, akikkel férje kapcsolatba került. Tehát ez se az MVSZ új információja.

Nos, ahogy bevezető összefoglalásunkból kiderül, tavaly márciusig az MVSZ egyetlen egy olyan kutatási eredményt se tudott felmutatni, ami Fuksz Sándorhoz, illetve Petőfi Bizottságukhoz lehetne köthető. Semmi, ami az Akadémiát arra késztette volna, hogy újra elővegye az ügyet…

 (Folytatjuk)

 

19 komment

Bunyevácz Zsuzsa: Földtörvény - Amit szabad Jupiternek...

2013.06.26. 10:00 Bunyevácz Zsuzsa

2013. június 21-én a magyar országgyűlés megszavazta a földforgalmi törvényt (és most tekintsünk el attól, hogy milyen körülmények között). Ahogy az egyébként várható volt. Azt gondolhatnánk, e törvény a magyarok, a magyar gazdák, a magyar föld magyar kézben történő megtartásának érdekében jött létre. Mert ki másnak az érdekében is hozna törvényt a magyar országgyűlés? A kormánypártok állítják, e törvénnyel ők magyar földet, a magyar gazdákat védik.

A földtörvény elolvasása után azonban egy teljesen más kép bontakozik ki előttünk, ahogy arra egyébként olyan neves szakemberek, professzorok, tanszékvezetők, MTA doktorok is felhívták a figyelmet, mint Tanka Endre, vagy Ángyán József.  Megtudjuk, hogy kik azok a „tagállami állampolgárok”, akik majd földet vásárolhatnak: „az  Európai Unió tagállamának állampolgára, az  Európai Gazdasági Térségről szóló megállapodásban részes állam állampolgára, valamint a nemzetközi szerződés alapján velük egy tekintet alá eső állam állampolgára, ide nem értve a belföldi természetes személyt”. Kiderül továbbá, hogy a „földműves” meghatározás nem tesz különbséget a Magyarországon született magyar, és EU vagy társult állampolgár között.

 Nézzük a továbbiakban az említett professzorok véleményét röviden összefoglalva! Először is egy „jogi trükkel” biztosították, hogy a földtörvény általános vitáját ne kelljen újra megnyitni. Olyan mezőgazdasági termelőszövetkezet tagja és részvényese is vehet majd földet, akik cége az EU bármelyik tagállamában székhelyet alapított. Ráadásul a földtörvény őket még külön kiváltsággal is segíti. Míg ugyanis a magyarok számára a mezőgazdasági alaptevékenység legalább 3 évi folyamatos gyakorlását írja elő, addig a külföldi mentesülhet ez alól „pályakezdő gazdálkodó” címen. A helyi gazdáknak csak az a föld juthat, ami a nagyüzemeknek nem kell. Valójában a földtörvény kizárja, hogy a gazdák akár véleményt is nyilváníthassanak a földhasználatról szóló döntéseikben, nem szólhatnak bele a helyi földvásárlásokba. Valójában a nagyüzemi megengedett mértékét növeli. Összefoglalva: pontosan a helyi, családi gazdaságokat nem védi a törvény. Nos, mivel kormányoldalról inkább politikusok, mint Tanka Endréhez és Ángyán Józsefhez hasonló magasan kvalifikált szakemberek szólaltak meg az ügyben, számomra az említett professzorok véleménye a hihetőbb.

És most ejtsünk néhány szót arról, amit a kormánypártok nem nagyon emlegettek a törvénnyel kapcsolatban! A legfontosabb talán az, hogy az Unióhoz való csatlakozási szerződésünkben az áll, hogy korlátlan földtulajdoni és földbérleti piacot kell nyitnunk az uniós és nem uniós államok jogalanyai számára (!). Ugyanakkor létezik az Európai Unió és Izrael között egy úgynevezett társulási szerződés.  Ezzel Izrael ugyan nem csatlakozott az EU-hoz, viszont lehetővé vált számára a négy alapelv (a tőke, az áru, a szolgáltatás szabad áramlása, és letelepedés szabadsága) érvényesítése. Mi pedig 2004-ben, az Európai Unióhoz történő csatlakozásunkkor részes feleivé váltunk az Unió és Izrael Állam között létrejött euro-mediterrán megállapodásnak.  2010 novemberében pedig a magyar országgyűlés elfogadta az Unió és Izrael közötti megállapodást.  Azt, hogy az Izraelből érkező esetleges földvásárlók szempontjából mi lesz a következménye annak, ami az Unióhoz való csatlakozási szerződésünkben áll - nevezetesen, hogy korlátlan földtulajdoni és földbérleti piacot kell nyitnunk az uniós és nem uniós államok jogalanyai számára – egyelőre csak sejteni lehet.Tanka Endre szerint a kormánypártok az országgyűlésen egy „jogi trükköt” alkalmaztak, ami következtében földtörvény általános vitáját nem kellett újra megnyitni. Okkal kérdezhetjük, miért, kinek az érdekében tették ezt?

Nincs azon mit nagyon magyarázni, hogy a föld az élet alapja. Jól tudjuk, termőföld és ivóvíz nélkül nincs élet. Természetes, hogy minden ország védi ezeket a kincseit, viszont okkal várhatnánk el, hogy ezzel kapcsolatban valamifajta kölcsönösség álljon fenn: például, ha nálunk izraeliek vásárolhatnak ingatlanokat, földeket, akkor a magyar állampolgárok ugyanezt tehessék Izraelben. De erről szó sincs!  A következőkben az izraeli Israel Sahak nyugalmazott kémia professzor könyve alapján nézzük, mi az ezzel kapcsolatos gyakorlat az ázsiai országban! (Tegyük hozzá, Sahak nem szélsőjobboldali, és nem antiszemita: 1933-ban Varsóban született és gyermekkorát a belseni koncentrációs táborban töltötte. 1945-ben költözött Izraelbe, szolgált az izraeli hadseregben is.) Könyvéből megtudjuk, hogy Izrael földjeinek kb. 92 százaléka állami tulajdon. Izraeli földek csak olyan személyeké lehetnek, akik az izraeli hatóságok meghatározása szerint „zsidók”, függetlenül attól, hol laknak. És egyedül, csakis egyedül az övék Izrael. Tudni kell továbbá, hogy Izraelnek hivatalosan nem részesei a nem zsidó származású állampolgárai. Az ott évszázadok, évezredek óta élő palesztinok sem! A földvásárlási tilalom azokra az izraeli arabokra is vonatkozik, akik az izraeli hadseregben szolgáltak!  A letelepedési, vállalkozási, munkavállalási jogot mindenkitől megtagadják, aki nem zsidó. Az állam célja, hogy a nem zsidó származású egyének minél kevesebb földet birtokoljanak – ezt a gyerekeknek az iskolákban már kis koruktól kezdve folyamatosan a fejükbe verik. A Halakah (zsidó vallási törvénygyűjtemény) megtiltja a zsidóknak, hogy Izrael földjén lévő ingatlanokat – földeket vagy házakat – adjanak el „pogányoknak”. És vajon milyen feltételekkel bérelhetnek ingatlanokat az országban élő nem zsidó származásúak?  A könyvből megtudjuk, hogy lakást bérbe adni két feltétel mellett lehetséges: Ha a házat nem élőhelyként, hanem másra – pl. raktározás – használják. És ami még fontosabb: Három vagy több egymás mellett lévő házat nem szabad bérbe adni „pogányoknak”! Röviden összefoglalva: Izraelben egy nem zsidó származású nemhogy földhöz nem juthat, még a lakásbérlés is nehézségekbe ütközik.

Nem nehéz elképzelni, milyen felháborodás lenne, ha is így védenénk földjeinket! Amit szabad Jupiternek…

1 komment

A trianoni tragédiára emlékezve...

2013.06.04. 11:51 Bunyevácz Zsuzsa

Ismert, hogy 1920. június 4-én a Versailles-hez tartozó Nagy-Trianon kastélyban kimondták halálos ítéletünket. És mivel a számok kiáltóbban beszélnek a tényekről, mint a szavak, álljon itt néhány adat e tragédiával kapcsolatban!

A háború előtti Magyarország területre nézve Európa  hatodik legnagyobb állama volt, megelőzve Nagy-Britanniát és Olaszországot is.  Az első világháború kitörésekor Magyarország területe több mint 280 000 négyzetkilométer volt, ami a diktátum után 93 ezer négyzetkilométerre csökkent. Vagyis elvették tőlünk hazánk területének kb. kétharmadát. Magyarországnak az 1910. évi népszámláláskor több mint 18 millió lakosa volt, ebből az utódállamok fennhatósága alá került több mint 10 millió, tehát több mint a fele. Az elcsatolt területeken élő 10,6 millió ember közül 3,2, tehát több mint harminc százalék volt magyar.

A példátlan területi és emberi veszteségek mellett a gazdasági következmények is roppant súlyosak voltak. Az itt következő felsorolás közel sem teljes. Elveszítettük a termőföld 61, az erdőállomány 88, szántóföldjeink 57, a legelők 72 százalékát. Elveszett félmillió holdnyi szőlő egyharmada. Állatállományunkat is hasonló veszteség érte: 1,6 millió lóból 850 ezer, 7,3 millió sertésből 3,5 millió, 6,2 millió szarvasmarhából 4 millió a veszteség. A 6,5 milliós juhállomány 1,8 millióra fogyatkozott.  Idegen kézbe került az összes só-, arany-, ezüst-, réz-, stb. bánya, valamint a kőolaj kutak többsége.

A középkor óta európai rangú sókitermelésünk, aminek évi mennyisége 2,5 millió mázsa volt, nullára apadt, hasonlóan az évente 12,5 millió mázsa vasércet és a 105 ezer mázsa rezet termő bányáinkhoz.  A 80 millió mázsás évi széntermelés egyharmada elveszett. Hévízforrásaink, ásványvizeink, a fürdőhelyek és magaslati gyógyhelyek 70-90 százaléka elveszett, az általunk kiépített vasúthálózat  kb. fele, az azokon lévő összes mozdonnyal és vagonnal együtt.  Az általunk kiépített utak 64,5%-a , a vízi utak 65 százaléka, az ország egyetlen tengeri kikötője, Fiume,  összes tengeri hajónk veszett oda. Az ipartelepek 55,7%-a, a hitel és bankintézetek 67%-a. Elvették Klapka várát, Komáromot, elvették egykori koronázó városunkat Pozsonyt, Rákóczi fejedelem városát, Kassát, Thököly fejedelem városát, Késmárkot… Sőt, még nekünk kellett jóvátételt fizetnünk… és az egész ceremónia nem tartott tovább negyed óránál.

Az egyik legfontosabb kérdés ezzel kapcsolatban: És mindez miért? És ebből következik a második kérdés: kinek az érdeke volt mindez?  A diktátumot a „bűnös nép” bélyeg ránk sütésével indokolták. Úgy tüntettek fel minket, mint „háborús agresszorokat”, akik megérdemlik országuk darabokra szaggatását.

Azonban ha egy kicsit alaposabb pillantást vetünk az első világháború győzteseire, akik a Monarchia területén élő kisebbségek érdekében ítélték halálra a magyarokat, akkor egy kevéssé ismert kép bontakozik ki előttünk.

Kezdjük az akkori amerikai elnökkel! Kevesen tudják, hogy Wilson – ma így mondanánk -  rasszista volt. Igencsak nem szerette az afroamerikaiakat, és elismeréssel szólt a Klu Klux Kanról. A Princeton Egyetem rektoraként a feketéknek azt javasolta, hogy még csak ne is jelentkezzenek az intézménybe, úgyse veszik fel őket! A kisebbségi jogokra oly érzékeny Egyesült Államokban 1955-ben még letartóztattak olyan feketét, aki a buszon a fehérek számára fenntartott helyét nem adta át egy fehér férfinak!

Az angol Balfour a korábban a kegyetlenül elnyomott Írország kormányzója volt. Amit az angolok az írekkel tettek, lényegében nem különbözik attól, amit szovjetek tettek nálunk. De ne felejtkezzünk meg arról sem, hogy Anglia attól az időponttól kezdve, hogy Walest, Skóciát, Írországot magához csatolta, folyamatosan a közigazgatási önállóságuk felszámolására és nyelvi asszimilálásukra törekedett.  De említhetjük azokat a borzalmakat is, amelyeket az angolok követtek el a búr háborúban (1899-1902), amelynek lényege a kegyetlenségben merült ki. Teljes körű volt a rombolás, egész állatállományt és terményeket pusztítottak el az angolok, a búr farmokat felégették, gyermekeket és asszonyokat koncentrációs táborokba hurcoltak.. A lakosságot éhhalálra ítélték, nem bíbelődtek a foglyokkal, egyszerűen kivégezték őket. A katonáknak parancsba adták, hogy fosztogathatnak. Korabeli beszámolók szóltak arról, hogy a búr foglyokat malmokban felőrölték. Az angolok több mint százezer embert kényszerítettek koncentrációs táborba. Nem hagyhatjuk ki azt sem, hogy a XVII-XVIII. században (amikor mi éppen szabadságharcainkkal voltunk elfoglalva), amikor az angol Kelet-Indiai társaság éppen kínaiak millióit tette ópiumfüggővé, ópiumháborút indított Kína ellen, hogy még nagyobb hasznuk legyen mások romba döntése árán.

Semmivel sem jobb a helyzet a franciáknál! A forradalom idején valóságos hajsza indult baszk, breton és más nyelvek ellen. Még az is megfordult a jakobinusok fejében, hogy a kis breton, baszk stb. gyerekeket francia nyelvterületre viszik, hogy elfelejtsék „ellenforradalmi” anyanyelvüket(!) Ebben a Franciaországban  még a XIX. század vége felé, ha a nem francia anyanyelvű gyerekek saját nyelvükön szólaltak meg, megszégyenítő táblát kaptak  a nyakukba. A franciák afrikai gyarmatosítására se mondhatjuk azt, hogy olyan volt, mint egy katolikus lányegylet vasárnap délutáni zsúrja.

Mindezek ismeretében az, hogy a győztes nagyhatalmak a Monarchia területén élő kisebbségek érdekében ítélték halálra a magyarokat, meglehetősen abszurdnak tűnik. Ha bepillantunk az elmúlt évszázadok történéseibe, látni fogjuk az óriási különbséget köztünk és az emberi jogokra manapság oly érzékeny Nyugat között. Kezdjük talán azzal, hogy az Árpáddal érkező magyarok Isten által adott, jogos örökségüknek tartották a Kárpát-medencét, a magyarok Istene azonban nem parancsolta azt, hogy irtsuk ki az itt élőket, ahogy az az Ószövetségben olvasható…. és míg a Káin és Ábel, vagy a Romulus és Remus testvérpár egyik tagja gyilkosságot követett el, addig Hunor és Magor segítette egymást.

Folytathatjuk azzal, hogy a német/osztrák uralkodók már Szent István államalapításának első perce óta meg akarták szerezni a Kárpát-medencét, és nem fordítva. Nem nekünk kellettek a Habsburg-birtokok, hanem nekik a magyar trón. Nem mi mesterkedtünk, loptunk koronát, kötöttünk házassági szerződéseket, hamisítottunk okiratot ennek érdekében, hanem fordítva. A korai kapitalizmus nem úgy kezdődött, hogy a magyar pénzemberek külföldre mentek, és elzálogosították a németek, olaszok, zsidók stb. ingatlanjait, hanem mások jöttek ide a miénkért. És mit csinált a kisebbségi jogokra oly érzékeny Nyugat, mialatt mi utolsó csepp vérünkig védtük Európát a török ellen? Gyarmatosított. Ezen évszázadok alatt nem mi szállítottuk a Tengerentúlra a fekete rabszolgák millióit, minimum 50 milliót, nem mi irtottuk ki Amerika őslakóit, minimum 10 milliót. Nem mi hurcoltuk el tonna számra az amerikai kontionensről az aranyat, ezüstöt, nekünk volt saját aranyunk. De a miénket viszont Fugger és társai hordták el. Nálunk 1848-ban egyenjogúsították a zsidókat, míg a művelt Nyugat a rabszolga-kereskedelmet végérvényesen csak 1860-ban szüntette be!

Viszont tőlünk származik a világ első autonómiát biztosító irata: a II. András által 1224-ben kibocsátott, Diploma Andreanum címet viselő dekrétum az erdélyi szászok területi kiváltságait rögzíti. A világon elsőként a tordai országgyűlés mondta ki a vallásbékét 1568-ban. Vagy említhetjük a Kossuthék által hozott kisebbségi törvényt, ami több jogot biztosított a hazánkban élő kisebbségeknek, mint például a 2009-es szlovák nyelvtörvény. Mindezek ismeretében aligha fogadható el, hogy a győztes nagyhatalmak valóban bűnösségünk miatt ítéltek halálra minket.

Akkor hát miért? Valóban koholt vádak alapján? Azt, hogy valami nem stimmel a diktátummal, jelzi, hogy felelős államférfiak, felelősen tulajdonképpen a mai napig nem mondták meg, mi volt a bűnünk. Említenünk kell azt is, hogy szövetségeseinkkel együtt veszítettük el a háborút, mégis minket büntettek leginkább: Németország elvesztette területeinek 13, Bulgária 8, Magyarország pedig 72 százalékát!  Ugyanakkor ismert, hogy az első világháború kitörésekor monarchián belül hazánknak nem volt önálló pénzügyi, külügyi és hadügyi döntési lehetősége, magyarul Ausztriával együtt veszítettük el a háborút, mégis, Ausztria nem veszített területéből semmit, hadisarcot sem kellett fizetnie, sőt tőlünk csatoltak el területet!  Ez olyan, mintha az Egyesült Államok elveszítene egy háborút, és csak egyik államát, mondjuk Kaliforniát, büntetnék meg.

Azt, hogy bűnösségünknek semmi köze se volt Trianonhoz jelzi, hogy, évekkel később az európai hatalmak egyes képviselői szánalmasan azt bizonygatták, hogy őket félrevezették. Nézzünk erre néhány példát! Egy brit diplomata, David Lloyd George már 1927-ben arról vallott, hogy országát becsapták, hamis adatokat adtak át nekik a tárgyalás idején. Francesco Nitti, később Olaszország miniszterelnöke lett, két könyvében is arra a megállapításra jut, Magyarországot nem feldarabolták, hanem kivégezték Trianonban. Henri Pozzi könyveiben leírja, hogy a trianoni szerződés méltánytalan volt, ugyanis egy nemzetiségében is egységes országot szakítottak szét koholt vádak alapján. Álljon itt egy részlet a Századunk bűnei című könyvéből! „A békekonferencia, amelyből a trianoni békeszerződés megszületett, nem volt más, mint azoknak az uraknak az összejövetele, akik a cselszövéseket, titkos alkudozásokat, és az egész rendkívülien visszatetsző légkört, lelkiismeretükkel össze tudták egyeztetni .”  De talán Lord Newton szavai jelzik legjobban az okot: „Az a bűnük, hogy ellenünk harcoltak ” – írja rólunk.

Koholt vádak? Előre kitervelték? Erre kell gondolnunk, ugyanis több minden utal arra, hogy a terv a monarchia elpusztítására évekkel a háború előtt már létezett. Ezt mutatja például az angol The Truth című folyóirat 1890. december 26-i száma is, ahol egy térképet közöltek, amelyen Magyarország nincs is feltüntetve, helyén az Osztrák Köztársaság szavak állnak, Németország helyén pedig „Német Köztársaság” szerepel. Egy terv meglétére utal továbbá, hogy nálunk is megjelent 1906-ban a brit titkosszolgálat embere, az a Seton-Watson, aki a Török Birodalomban is a kisebbségeket lázította egymás ellen. Ugyanezt tette nálunk is.

Mindez arra utal, hogy valami más okot kell a háttérben feltételeznünk. Gondoljunk csak arra – amit egyébként nem gyakran hangoztatnak, és nem is így tanítják – hogy a Magyar Királyság 700 éven át térképformáló jelentőségű nagyhatalom, nemzetállam Európa közepén. Árpádéktól Mohácsig, 700 éven át nyílt küzdelemben verhetetlen volt. Példátlan teljesítmény az európai történelemben. Nem nyílt küzdelemben azonban elveszítettük a csatát.

Trianonnal kapcsolatban  ne felejtkezzünk meg azokról a bankárokról, pénzemberekről, akik a háttérből igencsak sokat tettek a háború kirobbanásáért, és akiknek igencsak hasznot hozott az első világháború, illetve az azt követő időszak. Amstel Rothschild mondta a XVIII. században: Mindegy, hogy milyen egy ország társadalmi berendezkedés, a valós hatalom azé, aki a pénzkibocsátást ellenőrzi. Nos, az első világháború előtt Európában három helyen nem sikerült teljes ellenőrzés alatt tartani az ország pénzügyeit, ugyanis erős monarchia volt mindegyik: Német császárság, O-M monarchia és a cári Oroszország, illetve az Oszmán Birodalom. És mit tesz a véletlen! Pontosan ezeknek a monarchiáknak lett vége az első világháború után.

… és jött Trianon. De tisztán kell látnunk. Trianon csak egy állomás volt, még ha talán a legfájóbb is. A pénzvilág által a háttérből irányított mesterkedésének egyik lépcsőfoka. Mert hogy is állunk ma? Több mint hatvan év béke után oda jutottunk, hogy rabszolgák lettünk saját hazánkban. Eltűnt majdnem a teljes nemzeti vagyon, adósságcsapdában vergődünk, másodpercekre vagyunk attól, hogy földjeinket és vizeinket is elveszítsük. A lakosság egyharmada a létminimum környékén vegetál, éhségtől elájuló gyerekek, kilakoltatások, bűnözés, korrupció… Nálunk a legnagyobb népességfogyás. Mi a térség a többi országához képest a legrosszabb alkut kötöttük. A jövőt is eladtuk.

Nos, az elmúlt évtizedekben nem volt sem hurrikán, sem szökőár, ami elvitte volna az ország nemzeti jövedelmét. Nem volt olyan természeti csapás, amely elvitte volna mindazt, amit megtermeltünk. Más vitte el. A harmadik millennium valódi uralkodói. A pénzvilág által kitalált adósságcsapda. Mára már nyilvánvaló, a Trianon óta elmúlt 93 évben csak díszlet változott, a módszer ugyanaz maradt. Ugyanazt szajkózza ma is Európa, mint akkor: bűnösök vagyunk. Pedig nem tőlünk származik a 100 millió áldozatot követelő kommunizmus, és 25 millió áldozatot követelő nemzeti szocializmus eszméje. Nem mi irtottuk ki az egymillió örményt. Nem mi éheztettük ki a hatmillió ukránt. Nem mi találtuk ki a gázkamrákat. Nem mi bombáztuk le Drezdát, nem mi dobtunk atombombát Hirosimára és Nagaszakira. Nem robbantottunk ki háborúk tucatjait, mint az Egyesült Államok a II. világháború óta eltelt pár évtizedben. Mi nem húzunk fel falakat, hogy a nekünk nem tetsző népektől elhatároljuk magunkat. Olyan, józan ésszel felfoghatatlan, elemi és általános, spontán népi gyűlölködés, kegyetlenkedés, ami például az 1990-ben kirobbant délszláv háborút jellemezte, nálunk soha nem volt…

A bűnösség vádját a művelt Nyugat ma is saját érdekeiknek megfelelően használja. Például a nyugati országok nyolc éven át (1980-1988) éven át látták el fegyverekkel Husszeint az Irán elleni háborúban. Vegyi fegyverekkel is. Husszein 1988 májusában bombázta Irak északi részét, csak saját lakosságából kb. ötezer ember pusztult el. Husszein akkor még nem volt gonosz. A nagyhatalom akkor éppen Bin Ladent és Milocsevicset támogatta (ekkor még ők sem voltak gonoszok), senki sem tiltakozott a bombázások miatt. 1990. augusztusában kezdődött az iraki invázió Kuvait ellen. Hirtelen Szaddam lett a gonosz maga.  Irán se volt gonosz korábban. A sah diktatúrája idején még engedélyezni akarták a nukleáris technológiát Iránnak(!)  Ugyanaz az Irán, ma gonosz és bűnös.

Így vagyunk hát mi is bűnösök… és ahogy 1920-ban nem mozdult meg Európa lelkiismerete, most sem. Máig nem biztosított az elszakított területeken élő magyarság alapvető jogai. Az emberi jogokra oly érzékeny Uniót, ez nem nagyon izgatja. A Benes-dekrétumok érvényben lehetnek, de Székelyföldnek nem jár autonómia. Noha számos példát hozhatunk az autonómiákra, csak Európa legnagyobb kisebbségben élő népe, a magyar nem kaphatja meg. A belga királyságon belül működő autonóm terület, aztán az 1997-99 közötti időszakban létrejött a skót és walesi autonómia, és még folytathatnánk. De az ENSZ se jobb! A magyar külügy a magyar kérdést ENSZ-közgyűlésen eddig még sem említette. Az ENSZ foglalkozott a 270 ezer dél-tirolival, a 9 ezer gibraltárival, de az 5 milliós, jelenlegi határainkon kívül élő magyarsággal nem. Hosszan sorolhatnánk az elszakított területeken élő magyarságot ért jogtalanságokat, de elég legyen csak annyi, hogy képzeljük el, micsoda felháborodás lenne, ha annak csak a töredékét mi követnénk el az itteni kisebbségek ellen.

Tudom, a siránkozásból nem lehet megélni. Hogyan tovább? Mi a megoldás? – teszi fel a kérdést minden jóérzésű ember. Nehéz erre válaszolni. Nekem, személy szerint az ad erőt, amikor utána nézek annak, hogy milyen eredmények születtek Trianon után a halálraítélt, kivérzett, kifosztott országban pár évtized alatt! Hogy mire voltunk képesek önmagunk erejéből! A megcsonkított ország népessége 1920 -1937 között több mint másfél millió fővel növekedett. Az alap- és középfokú iskolák száma 7418-ról 13780-ra, az óvodáké 975-ről 1140-re nőtt.

Klebelsberg Kuno, a Bethlen-kormány 1922-31 közötti vallás- és közoktatásügyi minisztere volt. Képes volt egy háború sújtotta, szétvert, kifosztott, harmadára zsugorodott országban annyit kiharcolni az oktatásnak és kultúrának, ami az egész világon párját ritkító. Népiskolai programja keretében ötezer (!), főként tanyai iskolát létesített, megreformálta a középiskolai oktatást, bevezetve a reálgimnáziumot. Nagyszabású egyetemi építkezésekkel Szegeden, Debrecenben és Pécsett megteremtette a felsőoktatás korszerű műhelyeit. Törvénnyel biztosította az Akadémia támogatását, a kutatóállások számát többszörösére növelte.

1927-ben megteremtettük az általános társadalombiztosítást, a nyugdíj- és betegpénztárak vagyont kaptak, amelyek jövedelméből fizették az ellátást. Létrehoztuk a Közegészségügyi Intézetet, megszerveztük a tisztiorvosképzést. A világon elsők között tettük kötelezővé a BCG-oltást. A 187 meglévőhöz 160 új kórházat építettünk, az ágyszám duplájára nőtt. Az orvosok száma is megkétszereződött. A cukorbetegek ingyenesen kapták az inzulint. Budapest jelentős idegenforgalmú gyógyfürdővárossá vált. Építettünk 2628 km elsőrendű közutat. Duna-tengerjáró flottát teremtettünk. Vasúthálózatunk 871 km-rel nőtt, ebből magyar találmány alapján 243 kilométert villamosítottunk. Az időszak közepéig kifizettük a tetemes világháborús jóvátételt, és elengedtük a gazdák tartozásait. Államadósságunk nem volt ezután.

A jóléti intézkedéseink is hosszan sorolhatók. A köz szolgái vasúti-, biztosítási-, közüzemi díj- és egyéb kedvezményeket kaptak. Nyaralótelepek épültek a munkásoknak a Duna-kanyarban és a soroksári Duna-ágban, a tisztviselőknek főként a Balatonon. A filléres vonatok intézményével segítettük a hétvégi turizmust – az ezer főnél többet foglalkoztató vállalatoknak kötelező volt a sportpálya építése. Felépült Európa első műjégpályája a Városligetben. Ez idő tájt 10-20 százalék közötti volt a költségvetés kulturális tétele (!). 

Az inflálódott korona helyébe 1927. január elsejétől a pengő lépett, amely svájci frank minőségű értékét a második világháború utolsó napjaiig megőrizte. Erős, megbízható, egész Európában elfogadott valuta volt. (Csak 2001-ben lett újra konvertibilis a magyar valuta!) Akkor 1 dollár 5,7 pengőt, és a legfontosabb, ami számokkal nem fejezhető ki: az emberek reménykedtek egy jobb világban.

Ha egyszer már a megcsonkított és kivérzett ország a saját erejéből képes volt mindenre, akkor vajon másodszor miért nem? A választ tudjuk. Sokkal könnyebb volt Trianon után, hiszen akkor a Valutaalap, Világbank vagy az Unió még nem akart segíteni rajtunk. Ha körbe nézünk a világban, látjuk, hogy többnyire azok az országok vannak bajban, amelyeknek az említett társaságok segítséget nyújtanak. És ebből következik is a megoldás… Vagy ez túl utópisztikus? Nem! Gondoljunk csak Izland vagy Argentína példájára, bár nem tartoznak a média kedvenc témái közé. Világbank nélkül, saját munkájuk eredményeként köszönhetően talpra álltak. És köszönik, jól vannak. Amit megtermelnek, az ugyanis az övék marad.  

Ezen az emléknapon, amellett hogy megemlékezünk nemzeti tragédiánkról, sok millió magyar szenvedéséről, azt kívánom, hogy ne csak a bánat töltse el szívünket, gondoljunk a Trianon utáni évtizedek – ma így mondanánk – csúcsteljesítményére! Ha akkor képesek voltunk rá, miért ne lennénk most is? Hogy Magyarország a magyaroké legyen végre…

 

 

Szólj hozzá!

Ezek osztják az észt...

2013.04.26. 12:46 Bunyevácz Zsuzsa

Hazánk ismét az uniós támadások céltáblája. De nézzük, kik osztják az észt nekünk! Vessünk most egy pillantást az EU, az IMF, és más hasonló intézmények néhány emblematikus figurájára! Kezdjük Angela Merkel asszonnyal! A wikipédia szerint 1954-ben született Hamburgban, anyja angol és latin tanár, tagja volt a német szociáldemokraták pártjának. Apja teológiát tanult, lutheránus pap, akit 1954-ben Brandeburg közelébe helyeztek. Tehát Nyugat-Németországból a Német Demokratikus Köztársaságba.  Angela Merkel ott nőtt fel, Berlintől 80 km-re északra. És itt kezdődnek az érdekességek: Először is családnak két autója volt. Nos, én 1955-ben születtem, és a „mi kommunizmusunk” talán enyhébb volt a kelet-németekénél, de olyan papot nem ismertem, akinek akár egy autója is lett volna a hatvanas években. Kettőről meg ne is beszéljünk! Hiszen egy autóra is évtizedeket kellett várni akkortájt! Két autója meg talán még a megyei első titkárnak se volt! De még érdekesebb a következő: Merkelék szabadon járhattak át az NDK-ból Nyugat-Németországba!  A korombeliek pontosan tudják, hogy ez akkor földi halandók számára lehetetlen volt.  Én az osztrák határtól néhány kilométerre nőttem fel, emlékeim szerint a határon való átmászkálásról szó sem lehetett! De nemhogy átmászkálni, még a közelébe se lehetett kerülni a határnak a kommunista érában. Nos, van tehát egy lutheránus pap apa, két autóval, aki szabadon jár ki-be a vasfüggönyön át…! Tudjuk, a papok nem tartoztak a kommunisták kegyeltjei közé. Hacsak nem… és valóban, Merkel életrajzírója szerint apja behódolt a rendszernek.  De menjünk tovább! Angela már egyetemista, amikor úgy dönt, diákklubot hoz létre. Ezt először el is utasították annak rendje-módja szerint, de aztán – ki tudja, hogyan? - mégiscsak sikerült neki.  Ez természetesen precedens nélküli volt azokban az időkben. Ráadásul egy pap lánya esetén! Megtudjuk továbbá, hogy Angela tagja volt az FDJ-nek (NDK-ás KISZ), némely forrás szerint agitációs propaganda titkár beosztásban tevékenykedett, azonban ő így vall erről: „Ha jól emlékszem, a kulturális ügyek titkára voltam.” Hm. Lehet, hogy nem jól emlékszik? Aztán jött a rendszerváltásnak nevezett valami! Okkal gondolhatnánk, hogy a német egyesítés után az új kormány tagjai közé nem fognak egy a kommunistáknak behódolt apa lányát, egy névtelen FDJ titkárocskát választani.  De ez nem így történik. Egyből az újraegyesítés után Angela Merkel Helmut Kohl kancellár kormányának tagja lett! Egy kommunista kollaboráns ismeretlen 34 éves lánya kellett az új kormánynak! Majd 1990-ben ifjúságügyi miniszter, 1991-ben pedig a CDU, német kormánypárt elnökhelyettese… majd egyenes az út vezet a kancellársághoz. Hm! Ezek után lehetnek sejtéseink arra vonatkozólag, hogy az Unió miért olyan megbocsátó az egykori kommunista bűnösökkel szemben…

Folytassuk Martin Schulz úrral!  Ő nemhogy egyetemre nem járt, de még csak nem is érettségizett!  A 11. osztály után elbocsátották a gimnáziumból, mert kétszer is megbukott! Így nyilván történelmi ismeretei is hiányosak, a magyar történelemről meg valószínűleg annyit tud, amennyit elhitettek vele. A Spiegel egyik cikke (a Gondolat-Kanadai Magyar Magazin idézi) szerint falúja egyetlen rendőrének gyermeke volt,szolgálati lakásban  nőtt fel, amivel semmi gondunk sem lehet persze. Magát „kis proletárnak” nevezte – de ez már a magyar proletárdiktatúra 133 napjának ismerőinek szívét nem tölti el túlzott melegséggel. A Spiegel cikk szerint 1980. június 26-án hajnalban holtrészegen ért haza, de tovább ivott. Ekkor 24 éves, alkoholista (később első élettársa elhagyta, mert szünet nélkül részeg volt), és tartozásai vannak. Az öngyilkosság gondolata foglalkoztatja. 32 évvel később pedig az Európai Parlament elnöke.  És hogy milyen elnök, és mit gondol a tagállamok miniszterelnökeiről? Schulz szerint a kormányfők megbízhatatlanok. „A 27 ország közül valamelyikben mindig választási kampány van, az ottani miniszterelnök azt hiszi, hogy bármilyen szart beadhat.”  A kormányfők mind csak a saját országukra gondolnak. Schulznak azonban megvan a receptje. „Csak egyetlen megoldás van: hatalomra kell jutnom. Minden hatalmat nekem!” Le kell törni a miniszterelnökök hatalmát, akikről úgy beszél, „mintha gyártulajdonosok lennének, akik elnyomják munkásaikat”.  Hát ennyit az Unió demokrácia-felfogásáról!

Jöjjön Daniel Cohn-Bendit! A Vörös Dani becenevet viselő úr 1967-től a Párizs közeli nanterre-i egyetemen szociológiát tanult, itt csatlakozott az országos Anarchista Szövetséghez, majd az anarchista mozgalomhoz. Ez idő tájt részt vett az egyetemi rendszabályok liberalizálásért folytatott mozgolódásokban, így a lányszállás szimbolikus „elfoglalásában”. A wikipedia szerint nagy feltűnést keltett 1968 januárjában, François Missoffe ifjúsági és sportminiszter nanterre-i látogatásakor: miután nagy nyilvánosság előtt cigarettát kért az egyetemi uszoda felavatására érkezett minisztertől, fennhangon a szemére hányta, hogy az ifjúságról szóló könyvében egy sor sincs a szexuális problémákról. Részt vett az 1968-as diáklázadásokban, egyik vezetőjük volt. A párizsi Sorbonne épületének elfoglalásánál is ott 1968-ban, majd miután május 21-én Berlinbe utazott, megtiltották visszatérését. A kiutasítás 1978-ig volt érvényben, amit egyébként többször megszegett. Cohn-Bendit és a Március 22-e mozgalom nem fogalmazott meg hagyományos értelemben vett politikai cselekvésprogramot. Nem a hagyományos szakszervezeti vagy pártpolitizálást választotta, inkább a „begyepesedett” társadalom spontán akciókkal történő provokálását tartotta célravezetőnek. (Feltételezhető, hogy számára a család, a nemzet is ilyen begyepesedett fogalom.) Akár anarchistának is nevezhetnénk. 1994-től folyamatosan tagja az Európai Parlamentnek. 2001-ben jelent meg először a sajtóban az a vád, hogy pedofil. Ez azon alapul, hogy 1972-től két évig dolgozott  Frankfurtban egy magánóvodában nevelőként (és egy könyvesboltban eladóként dolgozott; mindkettő a szélsőbaloldali szubkultúraintézménye volt), és ottani élményeiről beszámolt önéletrajzi könyvében. A mű a hetvenes években jelent meg, de igazából csak 2001-re lett botrány belőle, amikor is a L'Express hetilap elővette ismét az ügyet, és a legpikánsabb részeket újrapublikálta. Így ír az óvodáról: „Többször előfordult, hogy a gyerekek kinyitották a sliccemet és simogatni kezdtek... ...ha nagyon akarták, akkor én is simogattam őket” „Többször is megesett, hogy néhány gyerek lehúzta a sliccemet, és elkezdtek simogatni engem. A körülményektől függően eltérően reagáltam minderre, de a vágyuk mindenképp problémát jelentett számomra. Miért nem egymással játszotok, miért engem választottak ki, és nem más gyereket? - kérdeztem tőlük. De ha kitartottak, én is visszasimogattam". 1982-ben, egy interjúban tért vissza élményeire: itt elmondta, hogy mennyire élvezte, amikor óvóbácsiként pár hónapos vagy kétéves gyerekek „popóját" moshatta, vagy egymást tapogatták, simogatták a gyerekekkel. „Tudja, ha egy öt, öt és féléves leányka elkezd vetkőzni, az valami fantasztikus. Fantasztikus, mert ez egy játék, egy őrületesen erotikus játék." Nos, némely baloldali politikus szerint e sorok nem adnak alapot a vádakra…

 És most Viviane Reding! Ő hazánk egyik leghangosabb támadója. A hölgy a jogérvényesülésért, az alapvető jogokért és az uniós polgárságért felelős EU-biztos. Ha bárkit megkérdeznénk, hogy egy ilyen pozíció betöltéséhez vajon milyen egyetemi végzettségre van szükség, mindenki gondolkodás nélkül rávágná, hogy jogira. Reding asszony azonban nem járt jogi egyetemre. Ő antropológus.  Egyet kell értenünk Morvai Krisztina szavaival: Ki menne el egy olyan orvoshoz, akinek nincs orvosi végzettsége? Akinek életében csak valami apró jogi ügye is volt, és el kellett igazodnia jogi útvesztőkben, az el tudja képzelni, hogy egy antropológus mennyit ért az állandóan változó uniós szabályozásokból, a jogi szövegekből, és mit tud, mennyit ért meg az európai alkotmányokból! Ezek szerint a jogérvényesülésért, az alapvető jogokért és az uniós polgárságért felelős EU-biztosnak nem is a jogi szövegek értelmezése a dolga… elég, ha támadja hazánkat.

José Manuel Barroso az Európai Bizottság elnöke. Ő legalább 1978-ban Lisszabonban jogi diplomát, majd 1981-ben politikatudományi diplomát szerzett Genfben.  Politikai pályáját még egyetemistaként kezdte, az egyik vezetője volt a Portugál Dolgozók Kommunista Pártja – Portugál Proletárok Forradalmi Mozgalma baloldali tömörülésnek. Diákként Barroso maoistának vallotta magát. (Vajon tisztában volt azzal, hogy Mao hány millió ember haláláért volt felelős?)  Egészen szélsőbalról került tehát Barroso a politikai spektrum ellenkező oldalára, amikor 1980-ban belépett a jobbközép Szociáldemokrata Pártba (PSD), melynek jelenleg is tagja.  1999-ben a PSD elnökévé választották, egyben ellenzéki vezér is lett.  2002-ben pártja elegendő helyet szerzett a parlamentben ahhoz, hogy a Néppárttal koalíciót alapítson. 2002. április 6. – 2004. június 29. között Portugália miniszterelnöke volt. És milyen miniszterelnök? Portugália jelenlegi nem fényes helyzetéért talán őt is felelősség terhelheti. Radikálisan lefaragta a közkiadásokat, és programot hirdetett meg a költségvetés hiányának  csökkentésére is, amivel meglehetősen népszerűtlen lett hazájában.  Miniszterelnökként továbbá támogatta az USA iraki háborúját. A 2004-es portugál európai parlamenti választásokon az általa vezetett kormánykoalíció 33 százalékot szerzett, szemben a baloldal közel 60 százalékával… mondhatni tehát, hogy bukott politikus volt hazájában… az Unió élére azonban jó.

Hannes Swoboda az európai szocialisták EP-frakciójának vezetője tomboló magyarországi antiszemitizmusról beszélt.  Az osztrák politikus azt azonban elfelejtette megemlíteni, hogy osztrák pártja szoros viszonyban állt egy olyan szlovák kormánnyal, amelyiknek az egyik kormánypártja szélsőjobboldali volt. „Ez nem zavarta Swoboda urat, mert anyagilag ez egy rendkívül előnyös együttműködés volt”  – tartja Tóth Gy. László

Christine Lagarde IMF-vezér, volt francia gazdasági- és pénzügyminiszter. A közelmúltban házkutatást tartottak nála, az ügyészség szerint megalapozott annak a gyanúja, hogy Lagarde visszaélt hivatali hatalmával, amikor magáneljárásban akart közpénzekről dönteni.

Sárközy (bocsánat!,Sarkozy) a volt francia államfő 2007-es elnökválasztási kampányának állítólagos illegális finanszírozása körül is vizsgálódnak. Az a gyanú, hogy visszaélt Franciaország és Európa leggazdagabb asszonyának, a l’Oréal kozmetikai cégbirodalom örökösnőjének megrendült egészségi állapotával.

Foglaljuk össze mi jellemzi a „demokratikus és emberi jogokra annyira érzékeny” Nyugat  emblematikus figuráit!  Van, akinél gyanítható kapcsolat áll fenn a kommunista titkosszolgálathoz, más érettségi nélkül került olyan döntéshozói pozícióban, amelytől milliók sorsa függ. Van köztük egykori anarchista, pedofil-gyanúval, megint más jogi diploma nélkül a jogi ügyek felelőse. De előfordul egy hazájában bukott politikus is, ahogy a hivatali hatalommal való visszaélés, vagy gyanús pártfinanszírozás is… Magyarul tanulatlan, felkészületlen, hozzá nem értő, levitézlett politikusok… Mikor mondjuk már, hogy elég?!

Szólj hozzá!

Petőfi Sándor kontra MTA 5. rész

2013.04.20. 16:22 Bunyevácz Zsuzsa

Ahogy az az eddigiekből kitűnik, 1989-ben Kiszelyék vélhetően Petőfi földi maradványait találták meg, azonban hosszú pereskedések után sem engedélyezték Petőfi édesanyja, Hrúz Mária csontjából a DNS-vizsgálat elvégzését, ami alapján egyértelműen azonosítani lehetett volna a csontvázat, így holtpontra került az ügy. A Petőfi-kérdés azonban újra előkerült…  de nem azok tűzték ismét napirendre, akik  részt vették az expedíciót megelőző kutatásokban, illetve az expedícióban, vagy akik azonosították a földi maradványokat, vagy anyagilag is támogatták a kutatásokat. Nem, nem azok vetették fel a témát.  Hanem azok, akik nem tudják, hol rejtik a csontvázat, akik a hosszú évekig tartó kutatásokban nem vettek részt, akik nevéhez egyetlen egy Petőfi barguzini tartózkodásához kapcsolódó kutatási eredmény sem fűződik: A Magyarok Világszövetsége (MVSZ) 2011-ben Petőfi Bizottságot hozott létre, saját bevallásuk szerint Petőfi „hamvainak megtalálása” és újratemetése céljából.

A Helyi Téma februári utolsó számában meg is jelent egy cikk „Még idén eltemethetik Petőfi Sándort” címmel, ahol is az „MVSZ Petőfi Bizottságának kordinátorát”, Fuksz Sándort kérdezték. Óhatatlanul felmerül az emberben, hogy egy temetéshez azért kéne némi földi maradvány, de se Fuksz Sándornak, sem a Magyarok Világszövetségének nincs fogalma arról, hol rejtik a csontvázat. Mert akik annak idején biztonságba helyezték, úgy gondolták, ha végre tudományosan, DNS és más kémiai vizsgálatokkal is bebizonyítják majd, hogy nagy költőnk földi maradványait találták meg, akkor az majd a magyar népet fogja megilletni. De amíg az esetleges rossz akarók részéről akár a megsemmisítés veszélye is fennállhat, addig marad a rejtekhelyen.  Ha azonban bebizonyosodik, hogy valóban nagy költőnk csontváza került elő, akkor majd minden egyéni és pártérdektől függetlenül méltó temetést rendezhet a nemzet. Erről viszont jelenleg szó sincs. Így miért is kéne a csontvázat vagy a koponyát az MVSZ-nek, egy olyan szervezetnek kiadni, amely jelenlegi formájában messze áll attól, hogy a világ magyarságát képviselje? És miért pont nekik? És ha holnap mások kérik? És ha húszan is kérik?

De menjünk tovább! Az MVSZ  március 15-re kiadott egy füzetecskét Élt Szibériában - Petőfi Sándor hamvainak elhozása végett címmel. Nos, első körben akár örülhetnénk is annak, hogy a barguzini kutatások újra napirendre kerültek, hátha elvégzik végre az azonosításhoz szükséges kémiai vizsgálatokat! A füzetet olvasva azonban komoly kétségeink támadhatnak.  Már a címnél megakadhatunk: Petőfi feltételezett csontvázát, amelyet nagy nehezen kicsempésztek a Szovjetunióból, és most ezer lakat alatt őrzik valahol, elhamvasztották volna?  Ha nem, akkor milyen hamvakról van szó? És hogy akarja az MVSZ eltemetni, ha nem tudják, hol rejtik? Aki meg tudja, az nem árulja el nekik. De van még más is! A füzetecskében több kutatási adat szerepel Petőfi szibériai tartózkodásával kapcsolatban… csak az az „apróság” maradt ki belőle, hogy az említettek Kéri Edit kutatásainak eredményeképpen váltak közkincsé! Több adat , sőt kép is, Kéri Edit 1990-ben(!) kiadott, Petőfi Szibériában?! című könyvéből származik, anélkül, hogy őt megnevezték, vagy engedélyét kérték volna.  Ráadásul a füzetecske említett része ugyanott fejeződik be, ahol Kéri könyve! Pedig 1990 óta történt egy és más, csak arról az MVSZ-nek a jelek szerint nem volt tudomása.  Ezt plágiumnak hívják. Egyetlen egy olyan kutatási eredmény sem szerepel a kiadványban, ami Fuksz Sándorhoz vagy, az MVSZ-hez lenne köthető.

De ugyanilyen zűrös a kiadvány következő része is, amely a Petőfi Sándor élettani adatainak összehasonlítása a barguzini 7. számú csontváz lelettel címet viseli. Ennek a végén ez áll: Összehasonlította: Kardos Lajos. Nos, ezzel ellentétben az igazság, hogy mielőtt még Kardos Lajos egyáltalán hallott volna az expedícióról, Straub Imre orvos, a Morvai-féle Petőfi Bizottság tagja, már hosszú éveken át gyűjtötte Petőfi kortársainak irodalmi alkotásaiból a költő testi jellegzetességeit. (Az ő neve is kimaradt.) A lejegyzett jellegzetességeket pedig az expedíción részt vett négy antropológus hasonlította össze a fellelt csontvázéval, ahogy azt Kardos Lajosnak tudnia kellett, hiszen ott volt az ásatáson, amikor megtalálták. De ő akkor csak laikusként maximum ámulva nézhette a többi részvevővel együtt a négy antropológus szakmai munkáját, összehasonlító méréseiket, fotózásukat stb. Magyarul nem igaz, hogy Kardos végezte volna el az összehasonlítást.

De térjünk vissza a Helyi Téma említett cikkére és idézzük Fuksz Sándor szavait! „Én találkoztam azzal az emberrel, aki első világháborús hadifogoly volt, amikor megjelent közöttük egy hölgy Vengerszkaja faluban, és arra kérte a magyar hadifoglyokat, hogy ha hazatérnek, mondják el, hogy ő Petőfi unokája, és ott él. Múlt heti konferenciájukon (értsd: MVSZ-én  B. Zs.) pedig bejelentette egy hölgy, hogy a kutató férje több Petőfi-leszármazottal tartotta a kapcsolatot.” 

Hát itt is akadhatnak gondjaink! Az említett „múlt heti konferencia” február 16-án volt.  Petőfi leszármazottainak kérdése ott merült fel, Fuksz Sándor ott tudhatott meg részleteket Nehéz Mihály ez irányú kutatásairól Nehéz Mihály özvegyétől. (Nehéz Mihálynak elvitathatatlan érdemei vannak Petőfi barguzini leszármazottainak kutatásában, neki, és nem Fuksz Sándornak. A cikk azonban nem említi Nehéz Mihály nevét sem!)  Ezt támasztja alá, hogy Petőfi unokája  - jelenlegi ismeretek szerint – férfi, és nem nő volt, ahogy Fuksz mondja. De talán még súlyosabb az, hogy Petőfi leszármazottai csak 1989-ben, az expedíció hatására jelentkeztek, és beszéltek arról, hogy ők egy magyar költő utódai! Tehát 1989-előtt senki sem tudhatott arról, hogy Barguzinban, vagy később onnan elköltözve, egy nagyobb városban élnek Petőfi leszármazottai, mert ezt az utódok korábban maguk sem tudták, csak azt, hogy Anna Kuznyecovától (Petőfi barguzini élettársa) származnak. Fuksz Sándor szavait így meglehetősen kétkedve kell fogadnunk.

És itt meg kell állnunk egy pillanatra! Aki próbálja beleásni magát ebbe a témába, annak a következő tűnhet fel. Ahogy az a korábbi cikkekből is kiderül, az egész ügy szereplőit jelenleg két fő csoportra lehet osztani. Az egyik oldalon állnak azok, akik időt és fáradtságot nem kímélve kutattak, levéltáraztak, kiutaztak Barguzinba, feltárták a csontvázat, azonosították stb.  A másik főcsoport eddig semmit sem tett az ügy érdekében, semmilyen kutatási eredménye sincs, viszont az immáron 24 éve együtt kutató Morvai-féle csapatot  rá akarja venni költőnk újratemetésre, akár  jelképesen is, július 31-én, a segesvári csata napján.  Ide tartozik Patrubány Miklós, az MVSZ elnöke, Fuksz Sándor…  és érdekes módon felbukkant ebben a csoportban Kardos Lajos és Szabó Géza is, akik korábban a Morvai-csoporthoz tartoztak, és akik, miután az elmúlt években az expedíció nem egy tagjának  az az érzése támadt, hogy az ügy ellen tevékenykedtek, önként kiléptek.  E csoport tagjai rendre azon fáradoznak, hogy megszerezzék a koponyát. (Azt azért tudni kell, ha a koponya véletlenül eltűnne, a csontváz nem sokat érne. Ezenkívül a DNS vizsgálatokhoz nem a koponyából szoktak mintát venni…) Ennek érdekében Kardos Lajos telefonált először annak a személynek, akiről azt feltételezték, hogy tudja a rejtekhelyet. Indokul azt hozta fel, hogy egy szobrászművész a koponya alapján rekonstruálná Petőfi fejét. Mintha ez lenne most a legfontosabb! Szabó Géza is próbálkozott, de elutasításban volt részük.  De ami még érdekesebb: Kovács László régész, aki annak idején az Akadémia felkérésére tevékenykedett a Petőfi ügyben, és e tevékenységének döntő részét Kiszely minden tudományosságot nélkülöző, iszonyú gyalázása volt, a minap egy magánbeszélgetésben azt mondta, hogy „próbáltuk megszerezni a koponyát”. Hoppá! Kovács László – és ez egészen bizonyos – soha nem kérte személyesen a koponyát az esetleg azt rejtő személytől! Akkor hát Kardos, Szabó és Kovács, ugyanahhoz a csoporthoz tartozik? De kik ők és mit akarnak valójában? És mi köze mindehhez az MVSZ-nek? És Fuksz Sándor kordinátornak?  Még inkább el kell gondolkodnunk azon, hogy mi is folyhat itt, ha tudjuk, hogy Kardos Lajos egy januári Petőfiről tartott előadásán (Önmagában már ez is kérdéseket vet fel: miért tart a kutatásokban részt nem vevő, egyetlen egy saját kutatási eredményt fel nem mutató, az expedícióhoz meghívás nélkül csatlakozó Kardos előadásokat e témában?) valaki megkérdezte tőle, hogy miért nem lehet kontrollként felhasználni a barguzini csont azonosításhoz Petőfi Akadémián őrzött hajszálát, ahelyett, hogy édesanyja, Hrúz Mária sírját kéne felbontani, hogy csontmintát vegyenek? A válasza az volt, hogy az kegyeletsértés lenne! Hm! Kegyeletsértés egy hajszál miatt? És a koponya elválasztása a testtől nem kegyeletsértés? Vagy talán azonosítást nem akarnak, csak a koponyát?  És egy újabb név is felmerül ebben a csoportban: Papp Ildikót Patrubány Miklós ajánlotta antropológusként a Morvai-csoportnak. És mit tesz a véletlen! Szabó is őt ajánlotta, az a Szabó, aki az „Akadémia támogatásával” ment Barguzinba. De egyáltalán, mi szükség egy újabb antropológusra, amikor 24 éve már négy antropológus is megvizsgálta a csontvázat? DNS-vizsgálat kéne, nem antropológus. Papp Ildikó nevével az Élet és Tudomány 1989. szeptember 29-i számában találkozhatunk. A cikket olvasva kiderül, az Akadémia oldaláról vizsgálódott egykor ő is. A kör tehát bezárult. Az pedig már erkölcsi kérdéseket is felvethet, hogy akik ma a Kiszely által azonosított és biztonságba helyezett koponyához hozzá akarnak jutni, azok gyalázták leghangosabban egykor Kiszelyt, hogy csak Patrubány Miklóst vagy Kovács Lászlót említsük!   

Időközben aztán - feltételezhetően nem kis részben a MVSZ Petőfi Bizottságának a koponya megszerzésére és az újratemetésre irányuló ténykedései miatt - összeült a Morvai-féle Petőfi Bizottság. Az április 6-i zártkörű összejövetelen a kiszivárgott és hivatalosan meg nem erősített információk szerint arra a megállapításokra jutottak, hogy nem fognak együtt működni a Magyarok Világszövetségével Petőfi-ügyben. De ezzel az ügy nem zárult le. Úgy tűnik, az MVSZ nem adja fel, és próbálnak legalább egy olyan új kutatási eredményt felmutatni, ami a sajátjuknak tekinthető… ez idáig sikertelenül. Mindezek ismeretében látható, nem könnyű felismerni, mi állhat  Petőfi újratemetésének szándéka mögött. Az erről szóló MVSZ hírek azonban egy valamire biztosan alkalmasak: zavarkeltésre.  És még valami: az MVSZ által javasolt üres koporsós, jelképes temetés, mikor is minden bizonnyal csupán a Magyarok Világszövetségének néhány tagja, és nem tömegek vonulnának a Kerepesi temetőben, azon túl, hogy valószínűleg a balliberális kabarék és vicclapok céltáblája válna, méltatlan Petőfi életéhez és munkásságához.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

7 komment