HTML

Bunyevácz Zsuzsa írásai

Friss topikok

Címkék

Boston és Bagdad

2013.04.18. 11:25 Bunyevácz Zsuzsa

Hétfőn, április 15-én a világ két pontján is szörnyű merényletek történtek. Az egyik az Egyesült Államokban, a bostoni maraton helyszínén, a cél közelében. Legkevesebb három halott és több mint száz sebesült volt az áldozatok között. Voltak, akik életveszélyesen sérültek meg, több esetben amputációt kellett végrehajtani. Az áldozatok között gyerekek is voltak.

Aznap Irakban is volt merénylet. Legalább 37 ember meghalt, több mint 270-en megsebesültek, a tartományi választások előtt néhány nappal az ország több pontján elkövetett robbantásokban. A legtöbb halálos áldozat Bagdadban volt, ahol 21-en haltak meg, a sebesültek száma pedig meghaladta a hetvenet.

A bostoni és a bagdadi merényletekben egyaránt ártatlan emberek vesztették el életüket, sebesültek meg, vesztették el végtagjaikat, családok mentek tönkre, gyerekek vesztették el szüleiket, szülők gyermekeiket…  A nyugati világ vezető politikusai és médiája azonban nem egyformán reagált a robbantásokra. A bostoni a vezető hír napok óta. Mutatják a nyolc éves áldozatot,családját. Megszólal egy másik áldozat édesanyja, szemtanúk számolnak be az eseményről, filmfelvételeket, fényképeket látunk a helyszínről, tudósítanak a nyomozásról… A világ vezető politikusai azonnal részvétüket fejezik ki, felháborodnak – tegyük hozzá: okkal – azon, hogy ártatlan embereket gyilkolnak le, együttérzésükről biztosítják az áldozatok családtagjait…

 Az iraki áldozatok azonban, legalábbis úgy tűnik, nem érik el a nyugati világ ingerküszöbét. A legtöbb rádió- vagy tévécsatorna ha egyszer-kétszer foglalkozott vele, de keddre már elfelejtődött, vezető hír pedig nem volt. Nem mutatták az áldozatok síró családtagjait, a robbantások helyszínét napokig. A politikusok többnyire nem nyilvánították ki együttérzésüket… nem háborodtak fel azon, hogy ártatlan embereket gyilkoltak le. Ugyanígy nem beszéltek  ártatlan gyermekáldozatokról, amikor megtámadták Irakot – azóta kiderült, nem volt tömegpusztító fegyvere az országnak. Sőt! Annak idején Madeline Albright, az Egyesült Államok külügyminisztere egy amerikai országos tévécsatornában kijelentette, „megérte” az egymillió iraki gyerek halála, amit a szankciók okoztak!  A Nyugat politikusai nem hatódnak meg az izraeli katonák által megölt vagy megsebesített sok ezer palesztin gyermek láttán sem… Hogy is van ez? Az emberi élet értéke a földrajzi hosszúságtól és szélességtől függ?      

 

 

Szólj hozzá!

A "Ki jött előbb?" című játék folytatódik?

2013.04.09. 11:13 Bunyevácz Zsuzsa

A „Ki jött előbb?” című játék folytatódik?

A finnugor nyelvrokon népek napjává nyilvánította minden év októberének harmadik szombatját hétfőn elfogadott határozatával az Országgyűlés.

A finnugor nyelvrokonság elmélete azt mondja, hogy az e nyelvcsaládba tartozó nyelvek közös, illetve hasonló elemei (alapszókincs, fonetikai elemek, mondattan) több évezredes együttélés idején alakultak ki. Az elmélet szerint az Ural hegység környékén éltek együtt azok a népek, akikből az évezredek során a finnugor nyelvcsaládba tartozó nyelveket beszélő népek, így a magyarok is kiváltak. Úgy tartják, két-háromezer évig, viszonylag kis területen kellett együtt élniük a későbbi finnugor nyelveket beszélő népeknek. A Cambridge Encyclopedia of Languages szerint is hétezer évvel ezelőtt Észak-Ural hegység környékén beszélték az elő-urali nyelvet.

Ebbe akár bele is nyugodhatnánk, ha nem tudnánk, több minden arra utal, hogy Kr. e. 5000 körül a kérdéses vidéken nincs nyoma emberi jelenlétnek!  László Gyula, a régészet oldaláról közelítve a kérdéshez, így fogalmaz ezzel kapcsolatban: „olyan terület, amelyet a nyelvtudomány uráli-finnugor korra feltételez, nem volt”. Szerinte régészetileg nem igazolható, hogy lett volna olyan vidék, amelynek szétáramlásából magyarázható lenne a finnugor szétvándorlás!

Nos, ugyanakkor a magyar és a finnugor nyelvek alaprétege kétségkívül azonos, ami nagyon ősi kapcsolatra utal, tehát egykor valóban együtt kellett élniük a magyarok és finnugor nyelveket beszélők őseinek. Érdekes módon azonban szakembereink nem teszik fel azt a kérdést, ha az Ural környékén nem élhettünk együtt, akkor hol? Egy amerikai antropológus, G. S. Krantz azonban szokatlan, de logikai alapon aligha cáfolható megállapításra jutott: a Kárpát-medence volt a közös haza. Innen vándoroltak a népek északra, észak-keletre, és a Kárpát-medencében beszélt nyelvből alakultak ki a későbbi finnugor nyelvek. Szerinte az urali nyelveknek nevezettek elterjedése automatikusan követhető a magyarországi kiindulópontból. Állítása kiállja a logika próbáját: a legutóbbi jégkorszak végével (kb. Kr. e. 10 000 körül) a jégtakaró a Kárpát-medencéből is egyre északabbra húzódott, így a hűvösebb éghajlatot kedvelő rénszarvasok kénytelenek voltak követni a jég útját. Nyilvánvaló, hogy a rénszarvas vadászatból élőknek nem sok lehetősége maradt, mint követni az állatokat. Tehát egy északi irányba történő népesség kibocsátás történhetett. Ebben az időszakban már valamilyen nyelven beszélt a Kárpát-medence embere, és nyilvánvaló az is, hogy a rénszarvasvadászok vitték magukkal a nyelvüket.  Azt a nyelvet, amelyből az évezredek során a ma finnugor nyelveknek nevezettek kialakulhattak. Krantz  felvetése nem kevesebbet jelent, minthogy a finnugor nyelvcsalád a Kárpát-medencében alakult ki, és a Kárpát-medencében élők voltak a nyelv átadói, és nem magyaroknak a nyelv átvevői.

Krantz megállapításához hasonlóra bukkanunk V. Saks  észt kutató munkájában, aki összeírta Európa latin előtti időkből származó folyóneveit, értelmüket aztán az észt nyelv segítségével megvizsgálta. Arra a következtetésre jutott, hogy mára Európa törzslakóiból csak kevesek maradtak fenn: a magyarok a Duna-medencében, a finnek és az észtek a Baltikumban, nekik az európai kontinensen 6-7 ezer éves folytonosságuk van.

A magyar és a finnugor nyelvek összehasonlításának eredményei is Krantz eredeti elméletét igazolják. A Cambridge Encyclopedia of Languages a finnugor nyelveket beszélőket 4 csoportra osztja: 1. balti-finn, 6,25 millióan beszélik 2. ugor, alig több mint 14 millióan beszélik, ebből 14 millió a magyar és 16 ezer az ugor (!) 3. volgai finn, 2,2 millióan beszélik 4. szamojéd, 30 ezer ember beszéli. Összesen tehát 22,820 millióan beszélik a finnugor nyelveket, amiből messze több mint a fele magyar, akik egyedül többen vannak, mint az összes többi együtt(!). Mivel a tapasztalat azt diktálja, hogy a kisebbség veszi át a többség nyelvét, és nem fordítva, a fenti számok is azt igazolják, hogy a ma magyarnak nevezett lehetett az átadó, és nem az átvevő.

Azt, hogy az említett nyelveket beszélők nagyon régen, feltehetően a jégkorszak végén éltek csak együtt, jelzi, hogy bizonyos szavaink egyáltalán nincsenek a finnugor etimológiai szótárban. Nincs: föld, fűt, tűz, hamu, hideg, meleg, jó, gyökér, hold, csillag, homok, a fehér kivételével a színeket kifejező szavak stb.  A szókészletbeli közösség hiánya arra utal, hogy az újkőkorban, de főleg azt követő időkben már nem voltunk, nem lehettünk velük együtt.

A hangtan behatóbb vizsgálatával is hasonló eredményt kapunk: a magyarra jellemző az úgynevezett magánhangzó-harmónia, ez többi finnugor nyelvben ma sincs meg.  Ha mi vettük át tőlük a nyelvet, és náluk nincs meg magánhangzó-harmónia, akkor nekünk honnan van? A magyar nyelv sokkal több hanggal rendelkezik, mint a legközelebbinek vélt rokonaink. Hogyan lehet ez? Csak úgy, ha a hiányzó hangok mindig is a magyar nyelv sajátosságai voltak, és nem úgy vettük át.

Nézzük a nyelvtant! A finnben és a legközelebbi rokonnyelvekben például nincs tárgyas ragozás, ami a magyar megkülönböztető jellegzetessége, de megvan például a baszkban és több kaukázusi nyelvben. A magyar a ragokat már az első nyelvemlékekben is hozzáragasztotta a szótőhöz, azonban mindegyik rokonnak tartott finnugor népnek messze kevesebb ragja van, mint nekünk, ami szintén arra utal, hogy mi lehettünk az átadók.  Ezt a feltételezésünket támasztja alá Hajdú Péter megállapítása is, aki szerint a finnugor-uráli nyelvek igeragozása elég nagymértékben eltér egymástól, így kézenfekvő, hogy ez a népek ősi hagyatéka, amely még az őskorban szilárdult meg.

Krantz szerint lehetetlenség, hogy a magyar nyelv csak Árpádékkal érkezett a Kárpát-medencébe, ugyanis az itt élő többség nem vehette át a nagyságrenddel kisebb létszámú „honfoglalók” nyelvét. Lehetetlennek tartja, hogy a IX. században egy olyan jól benépesült mezőgazdasági vidéken, mint a Kárpát-medence, nyelvcsere történt volna. Krantz véleménye az, hogy Európai legrégebbi helyben maradó nyelve a magyar…  egyébként pedig a genetikai vizsgálatok  - a neves tudományos folyóiratban, a Science címűben 2000-ben megjelent cikk szerint – a magyar Európa egyik legrégibb népe! De ez már egy másik történet… de vajon  a „finnugor nyelvrokon népek emléknapján” ezekről is szó esik majd? Vagy azt sulykolják majd megint, hogy halszagú csürheként véletlenül estünk be a Kárpát-medencébe, mert gyorsabban lovagoltunk, mint a minket üldözők? És ez esetben persze alig van történelmi jogunk a Kárpát-medencéhez… 

 

4 komment

Petőfi Sándor kontra MTA - avagy kinek hihetünk? 4. rész

2013.04.03. 17:28 Bunyevácz Zsuzsa

Petőfi Sándor kontra MTA – avagy kinek hihetünk?

4. rész

Nos, ahogy az az eddigiekből is kiderül, az ügynek három kardinális pontja van: a bécsi miniszterelnöki határozat, a feltételezett csontváz és hajtincs, és az orosz nyelvű versek. Érdekes módon azokra, akik kiálltak az említettek hitelessége mellett, durva támadások vártak.

Feltűnő módon Kiszely a barguzini feltárásig szaktekintélynek számított, aki a világhírű antropológustól, Bartucz Lajostól tanult. Az MTA Régészeti Intézetében dolgozott, 1990-ig ő volt ott az egyetlen antropológus 27 éven át! Tehát 27 éven át kiváló szakember, aki részt vett többek között a mohácsi tömegsír feltárásában. Megállapításait a szakma nem vonta kétségbe.  Az akadémiai intézet szinte minden ásatásán előkerült emberi csontokat ő vizsgálta. Még ekkor is jó szakember. Közben rendszeresen publikált, például A longobárd ember című német és angol nyelvű munkájával nemzetközi hírnevet szerzett, két kiadást ért meg Oxfordban. Ekkor a szakma sem idehaza, sem külföldön még mindig nem vonta kétségbe tudását. Könyveit lefordították angolra, németre, nemzetközi díjakat nyer – még mindig kiváló szaktekintély. Nevéhez fűződik a budavári nádori család kriptájában lévők agnoszkálása, a Batthyány Lajos kripta halottainak vizsgálata – nem merültek fel kétségek megállapításaival kapcsolatban. Részt vett a babenbergi uralkodócsalád azonosításában, Franciaországban azonosított egy Capeting királynői csontvázat, Olaszországban ugyanezt tette árpád-házi Szent Erzsébet koponyájának egy részével – és még mindig nem vonta kétségbe senki se szakértelmét. Sőt! A moszkvai tudományos akadémia fő antropológusa A.V. Alexejev a Gondolat Kiadónál 1976-ban megjelentetett egy könyvet Az emberi rasszok földrajza címmel. A könyvet „szakmailag ellenőrizte Kiszely István” – áll benne. Alexejev tehát nyilvánvalóan tisztában volt Kiszely felkészültségével! (De ugyanennek az Alexejevnek egy nyitott ajtónál, feleségével folytatott telefonbeszélgetését meghallotta a barguzini csoport két oroszul tudó tagja, amikor is Moszkvában vizsgálták a csontvázat. Alexejev akkor még azt mondta, hogy „előtte fekszik a nagy magyar költő csontváza”. Később viszont már azt tartotta, hogy a csontváz lehet férfié és nőé is.) De ha ez még nem lenne elég, akkor jó, ha tudjuk, hogy Barguzinban, nem messze Petőfi feltételezett sírjától, Kiszely feltárta és azonosította Mihail Küchelbecker dekabrista vezér maradványait, ami a burjátok nagy szenzációja lett. Az azonosítás után  megérkezett a kultuszminiszter, aki hosszan rázogatta Kiszely kezét és köszönte tettét… Tehát az ugyanazon az ásatáson talált és azonosított egyik csontváznál is még jó szakember volt Kiszely… majd pár órával később és pár méterrel arrébb talált csontváznál  hirtelen hiteltelenné vált! Hosszú évtizedekig nem téved… majd 1990-ben eltanácsolják az akadémiai intézetből! Lehet persze Kiszely „ügynök múltjáról” cikkezni, de ez is része a lejáratásnak, az égvilágon semmi köze szakmai munkájához. Feltűnő, hogy a barguzini ásatás után kezdődött Kiszely szakmai ócsárlása. Gusztustalan támadásnak, nemzetközi szaktekintélyének tudatos lerombolásának lehettünk tanúi. Szentágothai János és Kosáry Domokos például sokszor tudóhoz nem méltó módon, kiabálva próbálták nevetségessé tenni.

És a többiek? Varga Béla régészt is eltávolították múzeumigazgatói állásából, mert nem írta alá, hogy egy „zsidó nő csontvázát” ásták ki Barguzinban. Pécsi István Egri újságírót némaságra ítélték, Borzák Tibor újságírónak se lett könnyebb az élete.

Szuromi irodalomtörténész, a neves Petőfi kutató, évtizedekig tanulmányozta a nagy költő munkásságát. A Szibériában talált két orosz nyelvű versről egyértelműen megállapította, hogy csak Petőfi írhatta azokat. Nos, őt is komoly támadások érték, ráadásul a volt növendéke, Balogh Ernő részéről a Kritika című lapban. Szuromi ezután hamarosan súlyosan beteg lett, szívrohamai lettek. (Balogh Ernő Aczél György munkatársa lett.) És ami különösen furcsa, az az, hogy Szuromit Debrecenben felkeresték azok, akik saját elmondásuk szerint önként jelentkeztek annak idején az expedícióhoz, és a csoport tagjai csak az utolsó pillanatban ismerték meg őket. A szekszárdi Szabó Géza régész az egyik, aki feleségével és egy magnóval képes volt Szekszárdról Debrecenbe utazni, hogy felvesse Szurominak, hátha Gyóni Géza írta az említett verseket. De Szuromi egyértelműen világossá tette, hogy nem írhatta, és – mint később elmondta – nagyon furcsállta, hogy egy régész ilyen ügyben keresi, akiről ráadásul kiderül, semmit sem ért a versekhez, és azt se tudta, mi az a jambus. Kardos Lajos mérnök, a Németh-kormány idején főtanácsos, majd a Horn-kormány idején államtitkár, is többször járt nála, úgy tűnik azzal a céllal, hogy egy 1850-es magyarországi versét Petőfiének nézze, mondván akkortájt Petőfi itthon bujkált, így nem lehetett Barguzinban. Nem furcsa mindez? Úgy tűnik, egyedül Kéri Editet nem sikerült még megtörni.

Az pedig már csak hab a tortán, hogy a közelmúltban egy internetes portál segítségével kiderült, hogy annak idején Szabó Géza nem egy lelkes önkéntes volt, hanem az „Akadémia támogatásával” csatlakozott a barguzini csoporthoz! Sőt! Később Kosáry Domokos hívta meg az MTA Petőfi Bizottságába! (Azzal az erkölcsi kérdéssel kár is foglalkozni, hogy az Akadémia küldte, Morvai pedig fizette…)

Ide kívánkoznak Végvári József, a volt III/3-as tartótiszt a Szabad Földben és a Magyar Demokratában idézett szavai. Szerinte az Akadémia élére 1990-ig öt szigorúan titkos tisztet építettek be, a levéltárak a III/3-as tisztek ellenőrzésével működtek, és egyes anyagokat nem engedtek kutatni.

És mi a helyzet napjainkban? Az a furcsaság, hogy a Petőfi ügyet azok hozták ismét napirendre, akiknek tulajdonképpen semmi közük se volt a kutatásokhoz, illetve az ásatáshoz! Kezdjük azzal, hogy a Magyarok Világszövetsége (MVSZ) 2011-ben, tehát 22 évvel a barguzini ásatás után(!) Petőfi Bizottságot hozott létre, amely azért alakult, hogy „felkutassa Petőfi Sándor földi maradványait, és – a legnagyobb magyar költőhöz méltó módon – örök nyugalomba helyezze” – olvashatjuk az MVSZ sajtóközleményét, amely a „Megvannak Petőfi hamvai” címet viseli. (Azzal, hogy mennyire tekinthető hitelesnek az a társaság, amelyik „földi maradványok” helyett „hamvait” ír, ne is foglalkozzunk most!)

Nos, Petőfi földi maradványainak 1989-es fellelésével kapcsolatban Kiszely Istvánnak, Kéri Editnek és Pécsi Istvánnak vannak elvitathatatlan érdemei. Így az, hogy az MVSZ most Petőfi Bizottságot alakított, nehezen értelmezhető, annál is inkább, mert azt, hogy a csontváz hol lelhető fel, egyedül Kiszely István tudta, illetve az általa beavatott személy tudja. Még maga Morvai sem tudja. Kiszely a közelmúltban sajnálatos módon eltávozott az élők sorából, és aki még tudja a rejtekhelyet, annak semmi köze az MVSZ Petőfi Bizottsághoz.

Kéri Editnek viszont meglehetősen sok köze van a Petőfi ügyhöz. Ő azonban nem kapott névre szóló meghívást az MVSZ Petőfi Bizottságának 2013. február 16-i ülésére. Viszont Szabó Géza és Kardos Lajos – akik nem töltöttek évtizedeket levéltárakban, mint Kéri Edit, akiknek semmi közük az antropológiához, mint Kiszely Istvánnak, akiknek fogalmuk sincs a különféle verselési technikákhoz, mint Szurominak – előadóként vehettek részt az MVSZ Petőfi Bizottságának konferenciáján. (Emlékeztetőül: Szabó Géza és Kardos Lajos úgy csatlakozott az expedícióhoz, hogy a csoport tagjai nem hívták őket. A hajtincset Szabó néha gyökérnek, néha bogárlárvának tartja. Kardosnak, a rádiós mérnöknek pont akkor romlott el az adója, amikor Kiszely be akarta mondani: megtaláltuk Petőfit! Valamint többször felkereste Szuromit a Tompa verssel, mondván Petőfi írta azt idehaza, így nem lehetett Barguzinban.) Említeni kell továbbá, hogy az MVSZ sajtóközleményében a Petőfi mellett felhozott bizonyítékok közül egyetlen – hangsúlyozzuk – egyetlen egy olyan állítás sincs, amit Kéri Edit ne közölt volna már 1990-ben!  Nos, mindezek ismeretében igencsak el kell gondolkodnunk azon, hogy mi lehet vajon az MVSZ célja, ha Szabó Géza és Kardos Lajos előadhat a konferencián, Kéri Edit pedig nem…

 Az pedig, ami az MVSZ Petőfi Bizottságának vitanapján történt, minden jóérzésű embert felháboríthat.  Kéri Editet, egy idős hölgyet, aki élete jelentős részét különféle kutatásoknak szentelte, Fuksz Sándor „kutatás-kordinátor” lökdöste, kicsavarta kezéből a magnetofonját, kilökte a teremből – ahogy ez kiderül a Kéri Edit által készített magnófelvételből. Kéri emiatt rendőrségi feljelentést is tett. És hogy mi volt az inzultus előzménye? Az, hogy Kéri Edit többször jelezte Szabó Gézának előadása után, hogy tisztázza a hajtincs körüli kérdéseket, ugyanis Kiszely annak idején elmondta, ő adta a hajat Szabónak, miután titokban elkérte egy állítólagos svájci vizsgálat céljából. Szabó pedig hol hajszálgyökérről, hol állati szőrről, hol bogárlárváról beszél, ír haj helyett. Kéri Edit pontosan emlékezett továbbá még az ásatásra, amikor az oroszul tökéletesen beszélő Szabó és Kardos nem a Vinokur által megjelölt helyen akart ásatni. Azt mondták, hirtelen új, titkos információt kaptak.  Elég furcsa, hogy öt évig készítik elő az expedíciót, újságok írnak róla stb, majd egyszer csak jön egy új információ? Kitől? Honnan? Elgondolkodtató továbbá az is, hogy Szabó nem ír könyvében az egyik legfontosabb bizonyítékról: egy korabeli dokumentum szerint Küchberger, a dekabrista száműzött – aki ugyanott, a rabok közé volt eltemetve, és akit Kiszely szintén azonosított – a kislányával lett egymás mellé eltemetve. És valóban, egy gyermek csontvázát is megtalálták mellette. Ez Szabó könyvében nem szerepel, és a gyermekcsontváznak sem adott számot, ami a további azonosítást jelentősen nehezíti.

 És ezek után még különösebb, Kardos előadása során állította, Szabóé az egyetlen hiteles könyv az üggyel kapcsolatban. Hm! Érdekes!  Nem Kéri Edité, aki az összes levéltári dokumentumot fellelte, ami alapján egyáltalán elindultak. És nem Kiszelyé, akinek újságcikk-repertórium könyve nélkülözhetetlen a kutatásokhoz és az expedíció történetének megismeréséhez!  Persze vannak más furcsaságok is, például Kéri Edit egyik összefoglaló, a Kapuban megjelent cikkéből – biztosan a nyomda ördöge miatt – kimaradt az egyik fontos bizonyíték, ami Ferenc Józsefre és Miklós cárra vonatkozott.

 Elég különös, hogy mostanában azokat hallani folyamatosan nyilatkozni, akik a Petőfi-ügy körüli szerepét illetően kérdések merülhetnek fel. Különösen, ha olyanok vetik fel Petőfi újratemetését, akiknek fogalmuk sincs, fogalmuk se lehet arról, jelenleg hol rejtik a csontvázat. Kéri Edit tudomása szerint a teljes csontváz valahol Európában van, a legnagyobb szakértelemmel tárolva. Mindezek ismeretében elgondolkodtató, hogy Kardos Lajos miét nyilatkozta azt nem régiben, hogy „méltatlanul” tárolják? Hiszen azt se tudhatja, hogy hol van! De nyilatkozik a csontvázról Morvai is, akinek Kéri Edit tudomása szerint három kis kézcsont és a legalsó borda van csupán a birtokában. Okkal merülhet fel az ügy iránt érdeklődőkben az is, ahogy azok, akik ma újra akarják temetni Petőfit, hol voltak 24 évvel ezelőtt? Az MVSZ elnöke, Patrubány Miklós Erdélyben, Fuksz Sándor a Felvidéken. Náluk nem igen foglalkozott a sajtó annak idején az expedícióval…

 

 

 

3 komment

Petőfi Sándor kontra MTA - avagy kinek hihetünk? 3. rész

2013.04.03. 17:25 Bunyevácz Zsuzsa

Petőfi Sándor kontra Magyar Tudományos Akadémia – avagy kinek hihetünk?  

 3. rész

 Az Akadémia Petőfi-ügyhöz való viszonyát jól jelzi a következő is. Az Egyesült Államokban a csontvázat több szakember is megvizsgálta külső alakzata alapján. A vizsgálat eredménye: férfi.  A csontvázat az ismert sok jellegzetesség alapján Petőfiének vélték. (Érdekes módon azt is megállapították, hogy a kiálló szemfog időközben kisebb lett és ragasztó nyomait is ki mutatták, amiről azt feltételezték, hogy Moszkvában kerülhetett oda.) A biztos azonosítás érdekében 1991. november 23-án az amerikai kutatók levelet írtak a Budapesti Főpolgármesteri Hivatalnak, abból a célból, hogy engedélyezzenek Petőfi édesanyja csontjából egy darabka mintát venni. Azzal a módszerrel, amely alapján a vizsgálatot el akarták végezni, azonosították az Egyesült Államok talán legkiemelkedőbb elnökének, Ábrahám Lincolnak a maradványait is, úgy, hogy felbontották édesanyja sírját és mintát vettek a csontjából. Kérvények, beadványok, Demszky Gáborral és a Belügyminisztériummal történő pereskedések hosszú sora után „kegyeleti okból” elutasították, hogy Petőfi édesanyja, Hrúz Mária maradványaiból mintát vegyenek. Pedig az Egyesült Államokban nem zavart senkit, hogy elnökük édesanyjának sírját „meggyalázták.” Ezek szerint semmilyen régészeti kutatást sem lehetne sírokon végezni, mert az mind kegyeletsértés lenne! Érdekes az is, hogy hazánkban a Kegyeleti Bizottságot az egyáltalán nem zavarta, hogy annak idején milyen állapotban volt Hrúz Mária sírja! De ami még furcsább: egy ilyen vizsgálat feketén-fehéren megállapította volna, hogy Petőfié a maradvány, vagy nem. Minden további vita feleslegessé vált volna… és a lényeg: tudományos kérdést nyilvánvalóan tudományos vizsgálat alapján lehet eldönteni. És mégse érdekelt egyetlen magyar tudóst se tudományos szempontból az ügy? A Tudományos Akadémián senkinek se támadt föl a tudományos kíváncsisága? A csontvázat feltárók pedig nyíltan vállalták volna a vizsgálat eredményét, akkor is, ha az számukra negatív lett volna.

1991. december 9-én Kiszely István és Morvai Ferenc négy amerikai, egy svájci és két burját tudós részvételével konferenciát tartott az Agro Hotelban. Érdekes módon az MTA tudósai közül senkit sem érdekelt, hogy amerikai kollégáik milyen eredményre jutottak az egyik legnagyobb magyar költő esetleges maradványaival kapcsolatban! És újra: egy tudósban semmi tudományos kíváncsiság nem leledzik?  De sem az MTI-től, sem a Főpolgármesteri Hivataltól nem érdeklődött senki …Viszont aznap délben a rádióban  Kosáry Domokos nyilatkozott: nem ismerik és nem bíznak az amerikaiak azonosítási módszerében. A laikus okkal kérdezheti: és ha ez így van, akkor a magyar tudósok vajon nem azért kapják a fizetésüket, hogy mindent megtegyenek egy-egy tudományos kérdés megoldása érdekében? Ezért nem kellett volna a hazánkba fáradó amerikai, svájci, szovjet kollégáikkal egy asztalhoz ülni és megvitatni kételyeiket?

 És ha ez még nem lett volna elég, Kosáry Domokos azt is elmondta, Szibériába nem juthatott ki magyar fogoly 1849-ben. Nos, az a furcsa eset állt elő, hogy Kéri Edit amatőr kutató többet tudott meg erről a kérdésről, mint a Magyar Tudományos Akadémia történész elnöke. Kéri Edit Tjivanyenko munkája alapján azt is kiderítette, hogy Sz. V. Makszimov, az egyik legnagyobb Szibéria kutató, a Szibéria és a kényszermunka című könyvében (II. kötet 376. o.) azt írja, hogy a „Bajkálon túl (az 1848-as év körül) magyar és más külföldi száműzötteket foglalkoztattak…”.   Miután megszerezte a könyv e részének Moszkvában készített fénymásolatát, bebizonyosodott az a számtalan legenda, hogy 1849-ben a hadifoglyokat az oroszok nem adták át teljes létszámban az osztrákoknak, hanem egy részüket elhurcolták. (Lüderosz orosz tábornok 1849. augusztus elsejei jelentése szerint kétezer magyar hadifogollyal indult el.)

Mindeközben a burját miniszterelnök-helyettes, Nyikolaj Krjucskov elment Jelcinhez, és felfedte neki a korábbi moszkvai csontvizsgálat feltételezett hátterét, „egy Láthatatlan kéz” beavatkozását.  A feltételezést meglehetősen igazolja az, hogy 1992. augusztus 4-én távirat érkezett Morvainak, amiből kiderült, hogy Jelcin megbízást adott az Orosz Tudományos Akadémia elnökének, hogy újból vizsgálják meg a maradványokat. Magyarul: semmisnek tekintették a korábbi vizsgálatokat, ahol igyekeztek nővé varázsolni. De ekkor a csontváz már az Egyesült Államokban volt.

Majd 1994-ben és 1996-ban is szovjet tudósok, az állítólag a Barguzinban feltárt csontvázból mintát küldtek Washingtonba. Azok, akik érdekes módon korábban férfinek találták tulajdonosát. Az eredmény: nő. Kiszely és Morvai is kaptak egy rövid leírást erről, de az állt rajta a lelet nevével kapcsolatban: No name – nincs neve. Noha volt, megtalálása pillanatától kezdve: Barguzin, 1989. VII. 17. V-ös árok, 7-es sírlelet. (Okkal kérdezhetjük ezek után, vajon mi a bizonyíték arra, hogy nem egy számunkra ismeretlen női csontvázból vettek mintát?)

Kiszely és Morvai  2oo1. áprilisában Londonban vizsgálat végzése céljából csontmintát adtak Mark G. Thomas professzornak. Az eredmény: férfi. Az MTA viszont kijelentette, „minden vizsgálat szerint nő”. És ismét: mennyire tudományos az a vélemény, hogy „minden vizsgálat szerint nő”, ha tudjuk, hogy több szakember többször is azt állapította meg, hogy férfi?  És vajon hogyan hihetünk azoknak, akik azt állítják, hogy nő, ha a Népszabadság  2001. április 17-i számában megjelenhetett a feltárásban részt vett Latimer nyilatkozata:” Nekem már a temetőben gyanús volt, hogy ez női csontváz.” Latimer -_állítása szerint - soha nem beszélt a Népszabadság tudósítójával!  Mélységesen felháborodott, hogy azt feltételezik róla, nem tud megkülönböztetni egy férfi és egy női csontvázat!

De még inkább képet nyerhetünk az MTA „tudományosságáról”, ha megtudjuk, hogy Kéri Edit 2002-ben meghozatta a bécsi Állami Levéltárból a bécsi Minisztertanács ülésének 1849. május 14-i és június 3-i jegyzőkönyvét, amelyeket addig senki sem publikált magyarul. A májusi ülés ide vonatkozó 7. pontjának lényege, hogy Bach igazságügyi miniszter előadja az elfogott magyar foglyokra vonatkozó büntetéseket: halál, külföldre deportálás, vagyonelkobzás stb. És ami számunkra a fontos: mivel félti a börtönöket a túlzsúfoltságtól, javasolja ,  „egy távoli, Európán kívüli országba való deportálásukat,  ahonnan nagyon nehéz lenne visszajönniük”. Ez lenne szerinte az egyetlen hathatós eszköz. Schwarzenberg miniszterelnök tovább megy: „megnyugvást csakis az Észak-Ázsiába, Szibériába, Kamcsatkába való deportálásuk mellett lehetne találni.” Majd a június 3-i ülés: „A deportálási büntetéssel kapcsolatban Őfelsége  kegyeskedett rámutatni annak a szükségességére, hogy meg kell keresni az erre alkalmas területet.” Nos, minderre vajon egy amatőr kutatónak, vagy az adófizetőkből fizetett történészeinknek kellett volna rábukkanniuk? (Van kivétel: Gergely András, a kor elismert kutatója, történészprofesszor, telefonbeszélgetésben elismerte, az új bizonyíték ismeretében elképzelhetőnek tartja, hogy vittek foglyokat, ugyan Petőfire magára nincs bizonyíték. Megígérte továbbá Kéri Editnek, hogy az Akadémián aláírt kijelentését, miszerint az oroszok nem vittek senkit Szibériába.)

Közben újabb bizonyítékra derült fény, két versre!  Ezeket Gurevics gyűjtötte. Amikor 1928-ban egy Konyevin nevű barguzini öreg, hallva, hogy gyűjtik a régi népdalokat és verseket, bevitt hozzá két régi alkotást, amelyeket szerinte egy „Zander” nevű külföldi száműzött írt, aki valamikor „Transzvánban” harcolt, és Barguzinba száműzték, és ott is halt meg. Mindkettőt közölte a Bajkál című burját folyóirat. Szuromi Lajos, korábban a debreceni Kossuth Lajos Egyetem docense, az irodalomtudományok kandidátusa, Petőfi kutató, 1989 szeptemberétől sokat foglalkozott velük. A következőket állapította meg: A két orosz nyelvű vers csupán verselési technikája által is közvetlenül Petőfi saját alkotásának minősíthető. Továbbá a szerzőnek ismernie kellett a „Véres napokról álmodom” című Petőfi verset, mert ritmusa 4-es és 4 és feles jambikus sorok , és magyarul ez az egyetlen ilyen ritmusú verse. (Ezt egyébként Kéri Edit már egy évvel korábban felfedezte, ahogy arról a Népszava is beszámolt. Hosszú skandálás után felismerte, hogy a Véres napokról álmodom című magyar nyelvű, és az orosz nyelvű Moi mecsti (Az álmaim nem teljesültek) című versek szerzőinek azonosnak kell lennie.)  Azt, hogy a két orosz nyelvű verset Petőfinek kellett írni, később az orosz szakemberek is megerősítették…!

 

 

 

 

 

 

Szólj hozzá!

Petőfi Sándor kontra MTA - avagy kinek hihetünk? 2. rész

2013.04.03. 17:20 Bunyevácz Zsuzsa

Petőfi Sándor kontra Magyar Tudományos Akadémia – avagy kinek hihetünk?

 2. rész

 Miután a barguzini expedíció antropológusai a 24 azonos jel alapján arra a megállapításra jutottak, hogy 300 millió:1 a valószínűsége annak,  hogy az 1989-ben Barguzinban fellelt csontváz Petőfi Sándoré, úgy tűnt, mintha egy „Láthatatlan kéz” irányította volna a további eseményeket annak érdekében,  nehogy kiderüljön, nagy költőnk maradványaira bukkantak. De vajon mennyire tudományos ez a „Kéz”?

Petőfi feltételezett csontvázának meglelése után szinte krimiszerűen folytak az események. Az ásatást végzők elmondása szerint a feltárt sírban hajcsomóra is bukkantak. Bruce Latimer vette észre a sírban a koponya alján, egy tenyérnyi bőrön, amely szerinte „fekete, és egy kicsit őszes volt”. Le is fotózták – és ennek a továbbiakban még kiemelt jelentősége lesz. A hajtincset az expedícióhoz az utolsó pillanatban csatlakozó ifjú Szabó Géza régész tette el – állították többen. Tény, a hajtincset azóta nem látta senki!  Szabó később az expedíció tagjainak elmondta: Álmodtok, nem volt ott haj, csak egy fa hajszálgyökerei. Fél év múlva pedig Kiszely kérdésére azt válaszolta, megvizsgálták, de állati szőr volt, majd 1990 áprilisában megjelent könyvében azt írja, bogárlárvák voltak a koponya alatt.

Az azonosítás szempontjából rendkívül fontos lett volna a sírban talált tincs, hiszen a Magyar Tudományos Akadémia Kézirattárában megvolt Petőfi 28 hajszála.  Kéri Edit évekkel később megpróbálta megtekinteni, de érdekes módon azt az információ kapta, hogy nincs a birtokukban. Sőt! 2011. június 20-i keltezéssel, Dr. Babus Antal aláírásával erről igazolást is kapott: „Az MTA Kézirattárában nincs Petőfi hajtincse.” De Kéri Edit a Petőfi Irodalmi Múzeum egyik könyvéből megtudta a hajtincs akadémiai leltári számát: K. 337/128, és fotót is látott róla! Visszament hát a Kézirattárba… és most előkerültek a hajtincsek! Hogy higgyen az Akadémia „tudományosságában” a laikus, ha még azzal sincsenek tisztában, mit őriznek a Kézirattárukban?  Vagy pontosan tudták, hogy ott van? Gyaníthatjuk, ha olvassuk az Élet és Tudomány 1989. szeptember 29-i számában Dr. Józsa László patológus Személyazonosítás egy hajszálból? című cikkét. Ebben arról értekezik, hogy egy több mint 150 éve meghalt embert hajszála alapján lehet-e azonosítani.  Bár nem lehet kizárni az azonosságot, de nem biztos, hogy Petőfié a barguzini Petrovics hajszál – állapítja meg Józsa. Hm!  A barguzini tincs talán mégis az Akadémia birtokába került, és azt vizsgálhatta Józsa?  De ha nem a barguzini tincset, akkor miért adta a cikk egyik fejezetének A Petrovics hajtincs? címet?

Érdekes a következő is. Barguzinban, az expedíció szállodájának tetejére a csoport által csak az indulás előtt az utolsó pillanatban megismert Kardos Lajos mérnök, a Németh-kormány idején minisztériumi főtanácsos, szerelte fel az oroszok segítségével a berendezését, hogy összeköttetést biztosítsanak a székesfehérvári amatőr rádiós társával.  És mit tesz a véletlen! A kapcsolat éppen akkor szakadt meg, amikor Kiszely István be akarta mondani, hogy vélhetően megtalálták Petőfi maradványait. (Kéri Edit azonban nem hagyta magát. Egy száz szavas cirill betűs, de magyar szövegű táviratban értesítette a Népszavát az eseményről, amiben a hajtincsről is említést tett, és amit a lap le is közölt.)

A továbbiak ismeretében is könnyen úgy tűnhet, mintha „egy láthatatlan kéz” mindent megtett volna azért, hogy elhitesse a közvéleménnyel, nem költőnk maradványaira bukkantak. Azonnal megszólalt a hazai tudósvilág, és azt bizonygatták, hogy nem lehet Petőfié a csontváz. És hogy mennyire „tudományos alapon”? Nézzük a korabeli sajtó, illetve televízió adások alapján!  Katona Tamás szerint például nem vittek senkit Szibériába.  Katona Tamás eredeti végzettségéről több változat ismert a sajtóból, volt, hogy történésznek, volt, hogy néprajzosnak titulálták, de van, aki szerint népművelő. A Wikipedia szerint könyvtár – magyar - arab szakon végzett az ELTE-n, munkahelyei is elsősorban könyvtárak voltak. Tehát nem történész.

 … és ahogy az az eddigiekből is kiderült, a csontvázat addig Magyarországon még nem láthatta senki! Ennek ismeretében érdemes figyelni „tudósaink” megállapításaira. Fekete Sándor először azt nyilatkozta, hogy egy ortodox zsidó férfi csontvázát találták meg. Fekete Sándor irodalomtörténész és nem antropológus. A csontvázat csak fényképfelvételen látta. Szentágothai János professzor megvariálta: szerinte vagy orosz dekabrista, vagy zsidó volt az illető. Hogy milyen alapon? Nem tudjuk. De kezdetben még egy férfiének tartották a csontokat: Majd szeptemberre érdekes módon nővé vált az „illető”! Hajós Ferenc például kijelentette: ez női medence! Hajós az állatorvosi egyetem anatómusaként  – gyaníthatjuk – több állati medencét látott, mint emberit. A csontvázat ő is csak fényképen látta!

A női csontvázat azzal indokolták, hogy a medencecsont a férfi-méret határát súrolta. Ennyi. Tudni kell azonban, hogy a szakemberek szerint az angolkóros férfiaknak az átlagnál szélesebb a medencéje. Gyanítható, hogy költőnk is ebben szenvedett… és mivel nem koporsóban feküdt, a rá nehezülő föld is szétlapíthatta a medencét – tartják többen is. És ismét: ezek ismeretében hogyan higgyünk „hivatalos” tudósainknak? Mindenesetre, ha nőnek kiáltják ki, akkor az a további kutatásokat feleslegessé teszi.

A csontváz kezdetben a burját fővárosban, Ulan Udéban maradt. 1989. szeptember 21-én Morvai újból kivitte az ásatásban részt vett négy szakembert, és két moszkvai antropológust is meghívott. De milyen véletlen! Ez utóbbiak nem tudtak elmenni, mert az egyikük szabadságon volt, a másikat pedig elfelejtették értesíteni. Ekkor a burját tudományos akadémián vizsgálódtak, és újból megállapították: egy olyan 30-35 év körül, európai férfi csontvázát találták meg, amely jellegzetességéi semmiben sem mondanak ellen annak, hogy Petőfié lenne.

1990. januárjában Moszkvában vizsgálódtak tovább. Morvai csoportjából Nehéz Mihály tolmács, dr. Kiszely István, dr. Straub Imre orvos, és Kardos Lajos volt jelen, megint párban Szabó Gézával.  A vizsgálaton – ahogy azt az expedíció tagja több helyen is megírták – több furcsaság is előfordult. Például az idős Vinokur urat, aki megmutatta a zsidó temető mellett Petőfi feltételezett sírjának helyét, a laboratóriumi vizsgálaton teljesen összezavarta az őt oroszul kérdező Szabó Géza. Okkal merülhet fel bennünk, hogy a csontváz tudományos vizsgálatánál egyáltalán miért kellett megjelennie Vinokurnak? A vizsgálaton az MTA részéről ott volt Szabó Árpád – igazságügyi orvos-szakértő, aki akkortájt a Gyorskocsi utcában volt rendőrorvos is. Ő, minden bizonnyal véletlenül, a vizsgálat során leejtette a koponyát – ahogy az az egyik résztvevő elmondásából kiderült. Tudni kell, ha, mondjuk, a férfiasan szögletes állkapocsból esetleg letörik egy darabka, akkor utána már nehéz bizonygatni, hogy férfi az illető. Egy 1-2mm-es darabka le is tört a két állszögletből, de több fotó is van az ez előtti állapotról.

 Az Akadémia oldaláról jelen volt még Farkas Gyula szegedi antropológus. Róla azt kell tudni, hogy még 1960-ban mint kari párttitkár feljelentette Kiszely Istvánt! Ennyit a tudományos pártatlanságról!  És ami mindezen túltesz: A vizsgálat magnószalagon való rögzítésére a Petőfi-expedíciónak nem adtak módot, csak az Akadémia oldaláról rögzíthették Szabó Árpád hangjával, Kiszely egyedüli jelenlétében a csontváz adatainak, méreteinek gyors felsorolását.  Ismét: tudományos pártatlanság! De ez még semmi! A Magyar Rádió Kossuth adóján 1990. január 7-én úgy tájékoztatták a közvéleményt az MTA szóvivőjére hivatkozva, hogy a csontváz nagy valószínűséggel női. A csontanyag vizsgálata azonban csak január 9-én kezdődött Moszkvában!

 Az MTA antropológusai 1990. március 28-i ülésének részeredményeit a feltételezett barguzini csontvázzal kapcsolatban közzétették. Ez három megállapítást tartalmazott. Az egyik az életkorát, ez nem mondott ellent Kiszelyék megállapításának. A második az volt, hogy a csont citrát-tartalmát vizsgálva arra a következtetésre jutottak, hogy „hasonló korú csontokon női nemre jellemző”. Azonban nem egy szakember határozott véleménye, hogy egy kontroll csontváz nélkül – ami nem volt az Akadémia birtokában -, nem értékelhető az eredmény, ugyanis Szibériában a nagy hideg miatt lényegesen lassabb a bomlási folyamat, mint a Kárpát-medencében. Sőt! Korábban maga az akadémiai bizottság elnökének, Harsányi Lászlónak is ez volt a véleménye megerősítette:„Feltétlenül kell földminta és úgynevezett kontrollcsontváz, hiszen az ottani körülmények különböznek a magyarországiaktól, így az emberi test lebomlása is másként történik, mint nálunk. Emiatt egy csontváz korát csak egy másik, ismert korú kontrollcsontváz segítségével tudjuk megállapítani.” Ilyen pedig nem állt rendelkezésre.  (Mindezek ellenére később „Petőfi ellen” foglalt állást Harsányi László igazságügyi orvos-szakértő is, aki az Új Idő 1990. szeptember 17-i száma szerint 1956 után hamis boncolási véleményeket adott ki a BM parancsára.) Farkas Gyula is hasonló véleményen volt: kontroll csontváz nélkül megtévesztő eredményre lehet jutni. Ennyit hát az MTA tudományosságáról!

 A harmadik megállapítás az volt, hogy a csontvázat 1890 előtt nem temethették el.  És ismét: kontroll csontváz nélkül, ami ugyanabban a földben feküdt, ilyet merészség állítani.

 Majd a MTA kérte a moszkvai akadémiát, hogy a maradványokat az eredeti helyére temessék vissza! (Kérdezhetjük: Vajon mi köze egy tudományos akadémiának ahhoz, hogy visszatemetik vagy sem? Tudományos vizsgálat céljából ezrével fekszenek különféle intézményekben csontvázak a világon, anélkül, hogy vissza akarnák őket temetni.) Azonban Nyikolaj Krjucskov burját miniszterelnök-helyettes az ásatást végzők segítségére sietett. Meg akarta menteni a csontvázat a visszatemetéstől, ezért egy Európán kívüli távoli országba akarta szállíttatni. (Egy burjátnak fontosabb volt Petőfi, mint az MTA-nak, aki még az állását, sőt szabadságát is kockáztatta érte!) Ekkor a csontváz Moszkvában, a Kremlben volt, majd Krjucskov átadta egy régi orosz katonaládában az expedíció néhány tagjának. 1991. február 6-ára Morvai és felesége repülőjegyet vásárolt az Egyesült Államokba.  Az éjszaka folyamán a szállodában Kiszely a ládából kivette a csontokat és gondosan, szakszerűen egy bőröndbe pakolta át, a ládát pedig nehezékkel tömték ki. Reggel Krjucskov segítségével a Morvai házaspár a repülőtéren ellenőrzés nélkül vihette az Egyesült Államokba tartó repülőgépre a csontokat rejtő bőröndöt.  A földi maradványokat már nem tartalmazó ládával Kiszely és Nehéz Mihály a szállodában maradt, vállalva a következményeket, ugyanis amint várható volt, a KGB-re vitték őket.  Kiszely akkor azt hitte, sohasem látja többet a családját – mesélte később. Nagy botrány lett a KGB-én, amikor kiderült, a láda nem tartalmazza csontokat.

Szólj hozzá!

Mi teljesült az 1848-as 12 pontból?

2013.03.15. 13:39 Bunyevácz Zsuzsa

 Mi teljesült a 1848-as 12 pontból?

1848. márciusában a pesti fiatalok 12 pontban foglalták össze azokat a feltételeket, amelyek egy szabad és független ország létrejöttéhez szerintük nélkülözhetetlenek. Nézzük, 165 évvel a forradalom után, mi teljesült ebből!

 Kívánjuk a sajtó szabadságát, a cenzúra eltörlését – írták az első pontban. Petőfi úgy látta ugyanis, hogy "logikailag a forradalom első lépése és egyszersmind fő kötelessége szabaddá tenni a sajtót". Nos, ma néhány nagy cég kezében van a világ hírügynökségeinek és médiumaiknak jelentős része. Rádió- tévécsatornák, újságok tömegei ontják híreiket. Az esetek nagy részében csak rossz hírek jutnak el hozzánk, katasztrófák, bűnesetek, terrorcselekmények, háborúk. A jó hír már nem hír… és döntő többségük nem arról szól, hogyan változtathatnánk meg a pénzoligarchia által uralt világot. A sajtó tehát nem szabad.

A második és harmadik pontban felelős minisztériumot követeltek Buda-Pesten, illetve évenkénti országgyűlést Pesten. Nem kell sokat gondolkodnunk, hogy mit érthettek ezalatt: nyilván egy olyan minisztériumot, amelyik felelősségteljes döntéseket hoz a nemzet érdekében, hogy ne Bécsben idegenek, hanem idehaza mi döntsünk a dolgainkról. Hát könyörgöm! Hogyan hozhatnánk felelős döntéseket a nemzet érdekében, amikor Brüsszel még abba is beleszól lassan, hogy milyen színű bugyit viseljünk!

 A negyedik pontban törvény előtti egyenlőséget követeltek polgári és vallási tekintetben. Hm! Malina Hedvig, temerini fiúk, magyar verések büntetlenül… és büntetlenség a 2006-os rendőrterror felelőseinek és mindazoknak, akik a tönk szélére sodorták az országot.      

Nemzeti őrsereget kívántak ötödikként – betiltott Magyar Gárda.

A közös teherviselés volt a következő kívánalom - a külföldi multinak minden jár, ha bank csődbe megy, talpra állítják… mi meg?

1848-ban az úrbéri viszonyok megszüntetése volt a cél. Ma ugyan nem úrbéri viszonynak nevezik, de a függőség megmaradt. A Világbank, IMF – mindegy minek nevezzük - próbálja eldönteni, hogy mit együnk, mennyi legyen a nyugdíjunk, privatizáljuk-e az egészségügyet, vagy legyen-e tandíj…

Esküdtszék képviselet egyenlőség alapján a következő, ami nyilván az igazságos ítélkezésre utal. De gondoljunk csak a Baumag ügyre! Ezreket fosztottak meg gyakorlatilag állami segédlettel vagyonkájuktól… de ők nem károsultak! Sőt! Nem is történt bűntény!

Nemzeti Bank volt a következő kívánság, nyilván egy a nemzet érdekében tevékenykedő, független, csak a nemzet akaratának alárendelt bankra gondoltak, ugyanis a monarchia idején közös pénzügyeink voltak az osztrákokkal. Akkor az osztrák nemzeti bank Rothschild befolyás alatt állt. Nos, a Simor András vezette Magyar Nemzeti Bankról sok minden elmondható, de a nemzeti érdekek szem előtt tartása a nemzetközi bankárvilággal szemben, aligha.

 A katonaság esküdjék meg az alkotmányra, magyar katonáinkat ne vigyék külföldre, a külföldieket vigyék el tőlünk – a tizedik követelés. Hát igen! Manapság magyar katonák Afganisztánban és külföldi tulajdonosi hátterű őrző-védő cégek fegyveres tagjai pedig hazánkban…

 A politikai státusfoglyok szabadon bocsátását is kérték – azért van olyan hazafi, aki nem is olyan régen még börtönben volt.

Az Unio volt az utolsó követelés. Nos, Unió ugyan már van, de nem biztos, hogy a márciusi ifjak ilyet akartak.

 

Szólj hozzá!

Petőfi Sándor kontra MTA - avagy kinek hihetünk?

2013.03.14. 09:57 Bunyevácz Zsuzsa

Petőfi Sándor kontra Magyar Tudományos Akadémia – avagy kinek hihetünk?

 1. rész: Annak a valószínűsége, hogy Petőfi maradványaira bukkantak: 300 000 000 :1

 Március 15. felé közeledve az embernek óhatatlanul is eszébe jut az immáron 24 éve tisztázatlan kérdés Petőfi Sándor földi maradványaival kapcsolatban, különösen, hogy a Magyarok Világszövetsége a közelmúltban újra zászlajára tűzte a témát. Érdemes felidézni az 1989 óta történteket, így talán a témában járatlan könnyebben el tudja dönteni, kinek higgyen: A Petőfi maradványait nagy valószínűséggel megtalálóknak, az Akadémiának vagy a Magyarok Világszövetségének?

 Az 1989-es, a szibériai Barguzinba tartó, Petőfi esetleges földi maradványait feltárni kívánó expedíció központi szereplői Kéri Edit, Kiszely István és Morvai Ferenc voltak. Morvai a költségeket vállalta magára, Kiszely István pedig akkor már 27 éve a MTA Régészeti Intézet antropológusaként nagy nemzetközi szakmai hírnévnek örvendett, ahogy arról majd még szó esik. Tény, Kéri Edit se nem történész, se nem régész, viszont több nyelven beszélő amatőr kutató, aki évtizedeket töltött különböző levéltárakban,és nem egy olyan dokumentumra bukkant, amelyekre  hivatásos történészeinknek nem terjedt ki a figyelme. Így volt ez Petőfivel kapcsolatban is. Az expedíció elindulása előtt másfélévig nyomozott az után, elképzelhető-e, hogy a nagy költő nem halt meg a végső csatában, hanem orosz hadifogságba esett. Arra, hogy 1849-ben az oroszok igenis vittek magukkal hadifoglyokat, több bizonyítékot is talált. Például Alexander Herzen egyik londoni cikkét, amelyben azt írja, hogy „az orosz cárizmus, miután Európában vérbe fojtotta az 1848-as nemzeti felszabadítási mozgalmakat, bírósági tárgyalás és nyomozás nélkül a forradalmárok ezreit száműzte és szórta szét a hideg Szibériába.” De több, magyar, osztrák és orosz forrás is közvetve ezt igazolta. Ismert ugyanakkor, hogy Rózsás János a II. világháború után a GULAG-on több 48-as ükunokával is találkozott, akiknek a következő neveik voltak: Thuróczy, Kovács, Kerekes, de az I. világháború oroszországi magyar foglyai is beszámoltak hasonlókról, ahogy azt a Kéri Edit által összegyűjtött kb. 60 beszámoló is mutatja. Ugyanakkor a történészek, például Hermann Róbert, még a lehetőségét is tagadták annak, hogy magyar foglyokat vittek volna Szibériába.

Ismert továbbá, hogy az első világháború során számos magyar hadifogoly került Szibériába. Köztük Svigel Ferenc is, aki egy fényképet hozott visszatértekor magával, amely a barguzini temetőben készült.  A képen egy sírtábla állt cirill betűs, orosz nyelvű felirattal: Petrovics István fia, Sándor, magyar őrnagy és költő, meghalt Iliszunkszban (ma Eliszun) 1856. május havában. Kéri Edit okkal gondolta, hogy valakinek a halálának helyét akkor jelzik, ha az nem azonos a temetkezési helyével. Tudni kell továbbá azt is, hogy 1984-85-ben  Szibéria orosz kutatói, A. V. Tyivanyenko és társai  Barguzinba és Iliszunkszba is eljutottak.  Barguzinban több Petrovics legendára bukkantak, illetve az idősek videóra mondták, hogy a külföldi rabokat  a zsidó temető kerítésén kívül temették el, sorban egymás mellé. Iliszunkszban, a 30km-re fekvő mongol faluban pedig emlékeztek arra, hogy valamikor meghalt náluk egy nem közülük való ember, aki egy építkezésen dolgozott, de mivel az illető nem volt buddhista, az ő szent földjükben nem temethették el, hanem átcsempészték lakhelyére, Barguzinba. Mindezek ismeretében okkal lehetett úgy gondolni, hogy érdemes lenne Barguzinban kutatni.  Kéri Edit felkért négy milliomost, köztük Soros Györgyöt az expedíció finanszírozására, elutasítás volt a válasz, végül Morvai  Ferenc vállalta az anyagi terheket. Kiszely István is elvállalta a felkérést, noha ő nem tartotta valószínűnek, hogy Petőfi maradványaira fognak bukkanni. Szintén elvállalta a felkérést Bruce Latimer antropológus, a clevelandi természettudományi Múzeum Antropológiai Osztályának a vezetője és Clyde Simpson matematikus- antropológus.  A csoporthoz tartozott Varga Béla régész  és  Nehéz Mihály tolmács. Korábban Straub Imre orvos Petőfi testi tulajdonságainak a kortársak, barátok – Jókai Mór, Egressy Ákos, Orlay Petrich Soma és mások -  által leírt 24 jellegzetességét gyűjtötte össze:  például kb. 166 cm magas, a homloka domború, felfelé szélesedő, magas, kissé hegyes áll, orrtő benyomott, nagy fehér metszőfogak, a bal 3-as ferdén kiáll, szűkmellű, sokat gyalogolt, vékony, bal lábára sántított, esetleges sebesülés nyoma, bal 3-as borda eltört, balkezes stb. Váratlanul, szinte az utolsó pillanatban, anélkül, hogy hívták volna, még hozzájuk csatlakozott-  saját bevallása szerint önként –  Kardos Lajos amatőr rádiós, illetve egy hónappal korábban ifj. Szabó Géza régész.

 Az várható volt, hogy a fényképen látható barguzini sírfeliratra, illetve a sírra, mivel az a zsidó temető mellett volt, elsősorban öreg zsidó emberek emlékezhetnek, és nem az oroszok. És így is történt: Az expedíció elindulása előtt, februárban a Trud nevű orosz lap megírta, hogy júniusban magyar kutató csoport megy Petőfi lehetséges sírjának felkutatására, illetve előtte áprilisban egy előexpedíció érkezik.  A cikk hatására egy Moszkvában élő, de gyermekkorát Barguzinban töltő idős zsidó férfi, J. D.Vinokur, betelefonált aTrud szerkesztőségbe, és elmondta, hogy 1915-ben Barguzinban született, nagyapját1860 körül száműztek Kievből, még ő mutatta neki Petrovics sírját ezekkel a szavakkal: „Látod, őt még messzebbről száműzték, mint engem!”  Az áprilisi előexpedíció során Kéri Edit egy bottal megjelölte a Vinokur által megmutatott helyet.

Júliusban mindezek ismeretében kezdték el az ásatást. 1989. július 17-én, másfél méterrel a Vinokur által megjelölt helytől, került elő az a csontváz, amiről Kiszely István, a két amerikai antropológus, az időközben hozzájuk csatlakozó Burajev, orosz-burját antropológus 18 Petőfivel azonos testi jegyet, jellegzetességet azonosított. A koponyát például lefotózták, majd összevetették az ismert dagerrotípiával – tökéletes fedés! A szakemberek körében ismert, hogy a nemet főként a koponya alapján  szokták azonosítani, a leletet férfinak találták. Figyelembe véve az össze jellegzetességet Latimer és Simpson írásba is adták: semmi sincs, ami kizárná, hogy a feltárt csontváz azé az emberé, akit nálunk Petőfi Sándorként ismertek. Már önmagában a jellegzetes „agyara” is sokatmondó volt, de annak esélye, hogy az összes jellemző ráilljen egy emberre, 300 millió:1.

 

(folytatás következik)

3 komment

Gondolatok a Szentatya távozásával kapcsolatban 2.

2013.03.05. 09:09 Bunyevácz Zsuzsa

Gondolatok  a Szentatya távozásával kapcsolatban 2.

XVI. pápa lemondásával kapcsolatban felmerült nemzetközi pénzvilág és a Vatikán kapcsolatával. De mi a helyzet idehaza? Mire utalnak az egyes események, a katolikus egyház magyarok, a nemzeti érdekek, a kisemberek, vagy inkább a nemzetközi bankárok érdekeit képviseli?

Kezdjük talán azzal, hogy nem hallani arról, hogy megtörtént volna az Egyház átvilágítása, hogy a vörös diktatúrát kiszolgáló egyházi személyek – nemhogy elnyerték  volna méltó büntetésüket, de még meg se lettek nevezve. Noha sok minden kiderülhetne. Egy volt III/III - as ügynök például így nyilatkozott a diktatúrával lepaktált vezetőkről 1994-ben: „Nemcsak informáltak, hanem segítettek végrehajtani az MSZMP egyházpolitikáját. A papok és az egyházi vezetők kényszerítés nélkül – egyéni és egyházi érdekeket mérlegelve – készségesen együttműködtek”. Az átvilágítás elmaradása azt is jelentheti, hogy néhány egyházi vezető semmi kivetnivalót nem lát abban, hogy papok, apácák sínylődtek börtönökben azért, mert kitartottak keresztény hitük mellett.

Ismeretes továbbá, hogy a magyar püspöki kar elárulta Mindszentyt, miután 1974. február 5-én VI. Pál pápa megfosztott az esztergomi érseki székétől. Már egy nappal a kommunista párt központi bizottságának ülése után a püspöki kar táviratban fejezte ki VI. Pál pápának Mindszenty hivatalfosztása fölött érzett megelégedését és biztosította szolidaritásáról. Egyházi vezetők, keresztény értelmiség  nem emelte fel a szavát akkor sem, amikor nem teljesítették Mindszenty végakaratát: „Ha Mária és Szent István országa felett lehull a moszkvai hitetlenség csillaga, vigyék testemet az esztergomi bazilikai sírboltba.” A magyar püspöki kar nem várta meg, amíg kivonulnak az orosz csapatok. Mészáros Tibor és még néhányan Mariazellben 1991. április 29-én a kriptarácshoz láncolták magukat, hogy a bíboros hamvait ne szállíthassák Magyarországra addig, amíg a szovjet csapatok itt vannak. Azt akarták, hogy június 29. előtt ne legyen temetés. Az osztrák rendőrök azonban megrohanták és lefogták őket, majd elvitték szálláshelyükre. Rendőri utasításra el kellett hagyniuk Mariazell területét. Senki se tiltakozott.

Ahogy az ellen sem, hogy a Regnum Marianum - amit Rákosi romboltatott le - nem épülhet újjá az eredeti helyszínen és formában. A templom keresztény Magyarország lelke volt. Újbóli felépítésének úgy tűnik, egyedüli akadálya a katolikus egyház vezetősége. A felépítésért folyó mozgalomnak a Kádár rendszer börtönében tíz évet eltöltött Keglevich István katolikus pap állt az élére. Egy interjúban feltárta a valóságot: azért nem épülhet újra, mert az akkori bíboros nem támogatja az óriási erővel bíró templom újjáépítését. Napjainkban a Magyar Katolikus Egyház hallani sem akar még az eredeti templom alapjainak feltárásáról sem. Az illetékesek nem nyilatkoznak, vagy ha valaki a templom érdekében szól, azt állítják, nem volt joga erre.

Hosszan sorolhatók azok az esetek, amikor a se a püspöki kar, sem a Keresztény Értelmiségek Szövetsége nem emelte fel a szavát a magyar- és keresztényellenes megnyilvánulások ellen. Például amikor 2006. október 23-án a magyarokat verte a magyar rendőrség. (Az iszlám világban nem tudni arról, hogy a vallási vezetők ne emelnék fel szavukat hasonló esetben.)  A válság során százezrek mentek tönkre, ezreket lakoltattak ki. Vértesaljai László jezsuita szerzetes írta: „ Szomorú megtapasztalni, hogy a püspöki kar egésze – néhány kivételtől eltekintve- szóra sem méltatja a válságot. Az nem baj, hogy velünk nem szolidárisak, hanem nem kiáltják világgá: ami itt történik, az országveszejtés.”
Sőt, azt is tudomásul kell vennünk, hogy nemzeti gyásznapunkon, Trianon emléknapján, az országot ért talán legnagyobb tragédia évfordulóján nem zúgtak a katolikus templomok harangjai! És úgy tűnik az seéri el a katolikus vezetők ingerküszöbét, hogy a csángóknak nem lehet magyar nyelvű papjuk, noha a liturgiai nyelve világszerte akár az eszperantó is lehet.

Az se váltott ki nagy tiltakozást a katolikus vezetők többségéből, hogy az Unió számára a keresztény gyökereknek nincs túl nagy jelentősége, hogy csak a keresztény ünnepeket felejtette ki az Európai Bizottság a diáknaptárából, hogy lassan már karácsonyfát sem merünk állítani, mert az sérti mások érzékenységét… 

És ami a magyar keresztények  érzékenységét sérti? Érdekes módon a püspöki kar  nem emeli fel szavát a Talmud keresztényellenes és kirekesztő kijelentései miatt. A zsidóság szentnek tartott irat kb. hatezer oldal, az eredeti héber szöveg többféle fordítása ismert, de csak azokból idézünk, amelyeket a zsidó tudósok hitelesnek tartanak. Az egyik az angol nyelvű úgynevezett Soncino kiadás, a másik Lazarus Goldschmidt német fordítása, mindkettő a teljes Talmudot tartalmazza. Álljon itt néhány példa belőlük! Egy zsidó nő nem nyújthat nem zsidó nőnek szülési segítséget (Aboda zara 26a). Egy nem-zsidót ki szabad rabolni (Bekhoroth 13b). A nem-zsidókat nem embereknek hívják (Kerethoth 6b). Ádám a Paradicsomban állatokkal közösült (Yebamoth 63) Jézus feltámadt holtából és forró ondóban való főzéssel bűnhődik (Gittin 57). Jézus bestiálisan viselkedett, megrontotta az embereket, pokolra küldte őket. Sánta volt egyik lábára, vak az egyik szemére (Sanhedrin 105b). Mária szajha volt, egy áccsal állt kapcsolatban (Sanhedrin 106). Jézus megkísérelt elcsábítani egy asszonyt, mágiát gyakorolt, Izrael népét rosszra csábította (Sanhedrin 107).

Az említettek ellen nem, ugyanakkor az EU-hoz való csatlakozás érdekében megszólaltak egyházi vezetők. Ahhoz az Unióhoz egyébként, amely számára a keresztény gyökerek nem fontosak. Ugyanígy a NATO-hoz való csatlakozás érdekében szólalt meg egy megyés püspök. „Ne ölj!”?

Nos, szép számmal sorolhatók azok a magyar- és keresztényellenes megnyilvánulások, amelyek nem igazán zavarják a katolikus vezetőket. Így okkal feltételezhetjük, hogy valami olyasmi történik nálunk, amiről Arany János írt a János pap országa című versében a katolicizmus felvételét követő évtizedekről, illetve az idegen érdeket szolgáló külföldi papság tevékenységéről. Például azt, hogy az idegen hatalom „cselt szövött titokban”. Vagy azt, hogy nem a mi lelki üdvösségünkért, hanem a saját érdekükben térítettek minket. Mindehhez a hatalom a „pénzt nem kímélte,/ Tudta, nem vész kárba semmi,/ Húzni fogja firól-fira/ Az uzsorát érte.”  Vagy: János pap országában „a királyi székre / Német ember hágott, /Aki fogta, másnak adta/ Titkon az országot…” és ehhez, „mint egyéb gazságra” „Krisztus szent vallását” használta.

 

1 komment

A kommunizmus áldozatainak emléknapjára

2013.03.03. 10:10 Bunyevácz Zsuzsa

A kommunizmus áldozatainak emléknapján érdemes elgondolkodni azon, hogy megállja-e a helyét az, amit a  magyar és a nemzetközi média jelentős része sugall, nevezetesen, hogy a jobboldalinak mondott, konzervatív értékrendet vallók, a nemzet érdekét szem előtt tartók  jelentik a legnagyobb veszélyt az emberiség számára. Rettegni kell tőlük, hatalomra kerülésük esetén ugyanis az emberi jogok csorbát szenvednek. De vajon a történelmi tapasztalat alátámasztja-e ezeket a vádakat? A jobb- vagy baloldaliaktól kell félnie az embereknek?

Gunnar Heinsohn professzor, a Brémai Egyetem tanára 1998-ban jelentette meg a Népirtás lexikona című művét. Ebből a következők derülnek ki. A legvérengzőbb rendszer a világon a szovjet volt. 1917-1987 között 61 911 000 embert pusztítottak el. A második a Kínai köztársaság, 1949-1987 között 35 236 000 volt az áldozatok száma. Harmadik Hitler Németországa, 21 millió halottal, vagy - noha nemigen hallani róla - például a lengyel kommunisták 1945-48 között 1.4 millió embert öltek meg. A népirtók rangsorában első Sztálin, majd Mao Cetung következik, Hitler a harmadik, negyedik Lenin. Ő „csak” kb. 4 milliót öletett meg szemben Sztálin 42 milliójával.  Nos, ha eltekintünk a náci rendszer és a fasizmus szokásos összemosásától, és ha tisztában vagyunk azzal, hogy Hitler egy nemzeti szocialista, tehát nem jobboldali pártot hozott létre, akkor látható, hogy a legnagyobb népirtók kommunisták voltak, és nem a nemzeti érdekeket képviselő, konzervatív értékrendet vallók közül kerültek ki.

Folytassuk a terrorveszéllyel! Vajon kik voltak a világ első terroristái? Ha Kommunista Kiáltványban kicserélnénk néhány szót, és így, mondjuk az állna benne, hogy „világ arabja egyesüljetek, hogy megdöntsük a zsidók uralmát...”, akkor Marxékat ma terroristáknak kéne nevezni. Az első terrorszervezetek mind baloldaliak (vagy szeparatisták) voltak. Belgiumban például 1982-1985 között egy marxista-leninista terrorszervezet kb. 28 támadást hajtott végre. Németországban működött a Vörös Hadsereg Frakció a hatvanas években, Olaszországban a Vörös Brigádok… Első számú közellenségnek az iszlám terroristákat állítják be, noha a moszlimok vallásának semmivel nincs több köze a terrorizmushoz, mint mondjuk a judaizmusnak. Nem gyakran emlegetik, hogy nem voltak addig iszlám terroristák, amíg nem kezdődött meg a nagyobb arányú zsidó bevándorlás Palesztinába. A Közel-Kelet első terrorcsapatát, az Irgunt, nem a palesztinok, hanem a zsidók hozták létre. Terroristák minden vallás hívői, illetve az ateisták között is vannak. Meir Kahane rabbit is nyugodtan nevezhetjük terroristának, arabellenes rasszista tanításairól híres. Világméretű zsidó terrorista csoportot akart létrehozni Izrael támogatására. Híve volt az a Baruch Goldstein brooklyni rabbi, aki 1940-ben egy hebroni mecsetben imádkozó palesztin civilt, gyerekeket és nőket mészárolt le. Vagy említhetjük Menahem Begint, a későbbi izraeli miniszterelnököt, aki a Franfurter Allgemeine Zeitung szerint valószínűleg az 1952-ben megkísérelt, Adenauer elleni merényletet szervezője volt. Egyébként Nobel-békedíjas. …Hogy kiktől kell akkor félni?

 

Ha a politikai gyilkosságok sorát vizsgáljuk, vagy legalábbis azokat, akik halála körül kérdőjelek vannak, látjuk, hogy kik is veszélyesek valójában. Feltűnő, hogy az áldozatok többsége szembe ment a pénzhatalommal. Csak néhány példa: Abraham Lincoln, J. F. Kennedy, David Kelly (Ő volt az, aki a sajtót tájékoztatta, hogy a brit kormány nyomására a valóságosnál sötétebb képet tártak a közvélemény elé az iraki tömegpusztító fegyverekről.). Möllermann (német politikus, szerinte az antiszemitizmus terjedésért Ariel Saron is felelős.), Pim Fortuynt (holland politikus, kilenc nappal a választások előtt lőtték le, nagy esélyes volt, ellenezte a bevándorlást.), Anna Lindh (svéd külügyminiszter, éveken át élesen bírálta Izrael politikáját.). Említhetjük Aldo Morót…de Jörg Haider halála körül sem tiszta minden…Félniük tehát  a konzervatív politikusoknak kell. Hasonló a helyzet a hazaiakkal is. Nem Kun Bélát vagy Károlyit lőtték le, hanem gróf Tisza Istvánt. Egán Edét ölték meg, aki 1898-1901 között miniszteri felkérésre Kárpátalján hatékony intézkedéseket hozott a bevándorlás visszaszorítására és az őslakosság életkörülményeinek javítására, és nem Seton-Watsont, a brit titkosszolgálat emberét, aki tevékenységének nem kis szerepe volt a trianoni tragédiánkban. Máig tisztázatlan körülmények között halt meg például New Yorkban Povl Bang-Jensen, dán diplomata, aki az 1956-os magyar forradalom kivizsgálására felállított ENSZ-bizottság titkára volt, és a magyar ügyben tanúskodók névsorát nem volt hajlandó letenni az ENSZ irattárába és még folytathatnánk. Kérdőjelek Széchenyi és Teleki Pál öngyilkossága körül is vannak.

 

A liberális média szerintük az emberi szabadságjogokra mindig a jobboldaliak jelentenek veszélyt, csak ők a kirekesztők, rasszisták, antiszemiták. Ugyanakkor például a Rothschild család soha nem engedte meg a fiainak, hogy keresztény nőket vegyenek feleségül. Vagy egy másik példa: Jack Bernstein, amerikai zsidó 1967-ben emigrált Izraelbe, hat és fél év után azonban visszatért hazájába, mert elege lett a megkülönböztetésből. Egy szefárd zsidó lányt vett feleségül, ami számos problémát okozott, Izraelben rosszallják ugyanis, ha egy askenázi szefárd zsidót vesz feleségül. A szefárdok másodrangú állampolgárok az országban – írja könyvében.

 

Többnyire az ADL (Rágalmazás Elleni Liga) mondja meg, ki az antiszemita, és ki nem. A következő példák mutatják, hogy meglehetősen szelektív módon vádolnak embereket. Ha objektívek lennének, akkor például Marxot is annak kéne nevezni. Amit a zsidókról ír, arra ma a gyűlöletbeszéd kifejezést használnák. De mély hallgatás veszi körül a vörös antiszemitizmust is. Aki elolvassa Gereben Ágnes könyvét a Szovjetunióban tapasztalt antiszemitizmusról, igencsak ritkán hallott ténnyel találkozik. Például a negyvenes években „numerus clausus” volt a felsőoktatásban, Ukrajnában például egy százaléknál húzták meg a zsidó hallgatók arányát.

Nem gyakran hangoztatják továbbá, hogy a Nobel-békedíjas Wilson, az Egyesült Államok volt elnöke, rasszista volt. Igencsak nem szerette a feketéket, és elismeréssel szólt a Klu Klux Kanról. A Princeton Egyetem rektoraként a feketéknek azt javasolta, hogy még csak ne is jelentkezzenek az intézménybe, 1945-ben kezdték csak felvenni őket. De faji megkülönböztetés volt a kormányzati hivatalokban is, a szegregáció Trumanig fennmaradt.

De úgy tűnik, Franklin D. Roosevelt is rasszista volt, ahogy a következő példa mutatja. Az amerikai fekete sportoló, Jesse Owens, az 1936-os berlini olimpia többszörös aranyérmese volt, bőrszíne miatt azonban Hitler vonakodott gratulálni neki. Ez közismert, de az nem, hogy Roosevelt amerikai elnök nem volt hajlandó köszönteni Owenst a Fehér Házban, és még az ilyenkor szokásos elnöki gratuláció is elmaradt(!). Nem tudni továbbá, hol voltak az emberi jogok szószólói az Egyesült Államokban 1955-ben, amikor még letartóztattak olyan feketét, aki a buszon a fehérek számára fenntartott helyét nem adta át egy fehér férfinak! Nem tudni továbbá, hogy hol voltak még nem is olyan régen, amikor a Dél-Afrikai Köztársaságban még külön tengerparti strandok voltak fenntartva feketéknek és fehéreknek. Képzeljük el, mi történt volna, ha nálunk külön strandok lettek volna a Balatonon cigányoknak és magyaroknak!

Azt, hogy ki vagy mi éppen a veszélyes, úgy tűnik, a pénzoligarchia érdeke dönti el. Érdekes módon például Bernhard holland herceg, aki SS-tiszt lett, amikor a Wermacht megszállta Hollandiát, és teljes szívével támogatta Hitlert, úgy tűnik, nem gonosz, hiszen a globális elit egyik szervezetének, a Bilderberg-csoportnak az alapító tagja. Más SS-tisztek viszont gonoszok. Úgy tűnik továbbá, a Bush-kormányzat számára a kommunisták nem voltak gonoszok, hiszen volt KGB- és Stazi-ügynököket is alkalmazott(!). Nyilván az se számít, amit a kínaiak Tibetben csinálnak, mindegy, hány embert öltek meg, a „művelt” Nyugatot nem igen érdeklik a tibetiek jogai, hiszen kell a kínai piac. A volt kommunista büntetőtáborok - Magadán, Vorkuta, Kolima stb. – létrehozóit valószínűleg nem tartják gonosznak, hiszen gyakorlatilag nem hallani róluk. Úgy tűnik, nem volt gonosz a második világháború idején Shlomo Morel, a kommunista tömeggyilkos se, a németek megsemmisítésére életre hívott lengyelországi haláltábor parancsnoka. A háború után belépett a kommunista pártba, a schwientochlowitzi halálgyár parancsnoka lett. Szemtanúk szerint saját kezével fojtott meg foglyokat, szadizmusa határtalan és közismert volt. Izrael nem adta ki a Tel Avivban élő egykori szadista táborparancsnokot.

Úgy tűnik, a Bush-adminisztráció se volt veszélyes, noha megszegték az alapvető emberi jogokat Kubában, a guantanamói támaszponton, ahogy Bagramban, Afganisztánban is. Tárgyalás nélkül tartottak fogva embereket, változatos kínzások közepette. Vagy gondoljunk a világsajtót bejáró képekre, amelyek mutatják, hogy brit és amerikai katonák milyen gaztetteket hajtottak végre irakiakon! Nem tartják gonosznak az Egyesült Államok  volt külügyminiszterét, Madeline Albright-t sem, noha egy amerikai országos tévécsatornában kijelentette, hogy „megérte” az egymillió iraki gyerek halála, amit a szankciók okoztak.

 

Érdekes módon ugyanazok lehetnek néha gonoszok és veszélyesek, néha meg nem. A nyugati országok nyolc éven át (1980-1988) éven át látták el fegyverekkel Husszeint az Irán elleni háborúban. Vegyi fegyverekkel is. Husszein 1988 májusában bombázta Irak északi részét, csak saját lakosságából kb. ötezer ember pusztult el. Akkor még nem volt gonosz. A nagyhatalom akkor éppen Bin Ladent és Milocsevicset támogatta (ekkor még ők sem voltak gonoszok), senki sem tiltakozott a bombázások miatt. 1990 augusztusában kezdődött az iraki invázió Kuvait ellen. Hirtelen Szaddam lett a gonosz maga.

Irán se volt gonosz korábban. A sah diktatúrája idején még engedélyezni akarták a nukleáris technológiát Iránnak(!) Ugyanaz az Irán, ma gonosz…Kiktől kell tehát félni?

 

 

 

 

 

2 komment

2013.02.28. 12:10 Bunyevácz Zsuzsa

Gondolatok a Szentatya távozásával kapcsolatban - avagy a Vatikán és a pénzvilág kapcsolata

Volt-e, lehetett-e, van-e kapcsolat a nemzetközi bankárok és a pénzoligarchia között?  A Rothschildok és a Vatikán között?  Gyaníthatjuk, ugyanis nem is olyan régen XVI. Benedek egy nagyon fontos és sokatmondó kijelentést tett: Egy globális hatóságra és egy központi világbankra van szükség a válság megoldásához. A Vatikán tehát ugyanazt szajkózza, amit a pénzoligarchia.

 A nemzetközi bankárok és a Róma kapcsolata nem új keletű. A Rothschild- dinasztia itáliai bankházának komoly szerepe volt a Pápai Állam életében, sőt felvirágoztatásában. A kapcsolat 1831-ben vette kezdetét: XVI. Gergely pápa 1831-ben, 1832-ben, majd pedig 1837-ben, 12 millió scudo kölcsönt kapott a Rothschild-banktól. Tudni lehet, hogy 1870 júliusában is vett fel, közvetlenül a világi hatalmának felszámolása előtt. Kormányzásának utolsó évében a Pápai Állam adóssága meghaladta a 26 millió scudót – márpedig ismert, hogy a nemzetközi bankárok mindig is az uralkodóknak adott kölcsönökön keresztül fejtették ki befolyásukat, miért lenne másként ez a pápák esetében.

 A továbbiakban is nyomon követhető a kapcsolat. Ismert, hogy 1870-ben az olasz csapatok bevonultak Rómába, és véget vetettek a pápák több évszázados világi hatalmának. XIII. Leó pápa (1878 - 1903) a tőkés rendszerrel való együttműködés irányába vitte az egyházat. Legfőbb szenvedélye az üzletelés és a magas diplomácia volt, mindig tudott a tőzsdei árfolyamokról. A vatikáni és az olasz pénzemberek összefonódtak, a mindmáig fennálló vatikáni Banco de Romát az ő kezdeményezésére alapították 1880-ban, amely tőzsdespekulációba is fogott. A Vatikán kezdeményezésére gomba módra elszaporodtak a különféle hitelintézetek és spekulációkkal foglalkozó szervezetek. XIII. Leó a halálakor 5 millió francia frankot hagyott maga után.

 X. Pius (1903-1914) alatt tovább fejlődött a Vatikán és az olasz pénzügyi körök kapcsolata. Támogatta az olasz gyarmatosító politikát, a Banco di Roma fiókintézeteket nyitott Egyiptomban, Máltán, Tripoliszban, Barcelonában stb. A mai Líbiában nagy befolyásra tett szert, nagy földbirtokok, gőzhajózási cégek stb. kerültek a bank birtokába, amely alaptőkéje 1907-től 1912-ig negyvenmillió líráról kétszázra nőtt. X. Piusnak felróják, hogy semmit se tett a háború kirobbanása ellen. Van, aki azt állítja, hogy jóváhagyott, áldásával támogatott és ösztönzött az egyházon belül egyfajta „szabadkőműves” szervezetet. XV. Benedek (1914-1922) bankárcsaládból származott, a „középszerűség koraként” írnak a pápai trónon eltöltött éveiről. XI. Pius (1922 – 1939) támogatta Olaszország abesszínai agresszióját. 1929-ben a lateráni szerződéssel megalakult a Vatikán Állam. Rendezték a pápaság Olaszországgal szembeni igényeit. Mussolini 1750 millió lírát, akkori árfolyamon 90 millió dollárt fizetett a Vatikánnak.  A második világháború után a Vatikán pénzügyei jelentősen kiterjedtek. Az Egyesült Államokból és NSZK-ból is egyre több pénzt kapott. Megnövekedtek a különféle befektetései, a Vatikán a legnagyobb monopóliumok részvényese lett (fogamzásgátlót gyártó cégnél is volt részvénye, de ezt megszüntették). A Vatikánnak saját bankja is van.

 XXIII. Jánossal (1958-1963) fordulat kezdődött, két ponton is. Az egyik a kommunizmushoz való viszonya, ami jelen esetben azért fontos számunkra, mert több minden utal a kommunista vezetők és a pénzhatalom kapcsolatára. XXIII. Jánost „vörös pápaként” emlegették. A másik fontos változás, ami nevéhez fűződik, hogy felül akarta vizsgálni az egyházi doktrínákat, ezért összehívta a II. Vatikáni Zsinatot. A végét már nem élte meg, közben elhunyt.

 VI. Pál (1963-1978) követte a pápai trónon. Apja politikus és újságíró, liberális hírében állt. Nem riadt vissza a kommunistákkal való kapcsolattól sem. Az ő regnálása alatt ért véget a II. Vatikáni Zsinat, ami az egyház a nem keresztény vallásokhoz való viszonyával foglalkozott. 1965. október 28-án bocsátották ki a Nostrae Aetate kezdetű nyilatkozatot, amely kimondta a szellemi és időbeli-történelmi rokonságot a judaizmussal, és hogy a zsidók nem vétkesek az istengyilkosság bűnében.

VI. Pál halála után, 1978-ban I. János Pál került a Vatikán élére. Ekkor már néhány gyanús pénzügylet árnyékolta be a Szentszéket, ahogy arról több szerző is ír. Chicagóban például Cody kardinális az amerikai egyház pénzéből 2 millió dollárt ruházott be illegálisan a tőzsdén 1970-ben, amit elvesztett. VI. Pál le akarta mondatni, de mégis maradt a helyén. A Vatikáni Bank néven ismert Istitutio per le Opere Religiose (IOR) körül is sötét felhők gyülekeztek. Az IOR elnöke 1969-től Paul Marcinkus - litván származású chicagói érsek - volt, aki nevéhez korrupt és nem tiszta tranzakciók, hamis kötvények stb. köthetők. A Banco Ambrosiano, a legnagyobb olasz magánbank elnöke Roberto Calvi volt, aki illegális üzleteihez az IOR-t is felhasználta. Hatalmas összegeket kezelt a Vatikán megbízásából: a pénzt különböző alapokba és off-shore vállalatokban tartotta. Calvit 1978-ban azzal vádolták, hogy bankjában a maffia pénzét mosta tisztára, így a Vatikáni Bankkal kapcsolatban is felmerült a maffia. Az "Isten bankáraként" is ismert Roberto Calvi holttestét 1982. június 19-én találták meg a londoni Blackfriars-híd alatt, egy kötélen lógva. Az eset először öngyilkosságnak tűnt, de később bebizonyosodott, hogy gyilkosság történt. Tény, a befektetők pénzéből kb. 1,5 milliárd dollár tűnt el Calvi kezén. A pénz a kiemelt ügyfeleké volt, mint a maffia, a P2 nevű szabadkőműves-páholy és a Vatikáni Bank. A Vatikán soha nem ismerte el, hogy köze volt a csaláshoz.

Az 1970-es évek második felében felbukkant továbbá egy 121 nevet tartalmazó lista, amely a Vatikán szabadkőműveseinek neveit tartalmazta, a hiarerchia szinte minden szintjéről. Nem lehet persze bizonyítani, hogy hiteles volt vagy nem, mindenesetre több újság is közölte, például: French Bulletin de l'Occident Chrétien Nr.12, July, 1976., Panorama 1976. augusztus 10., Euroitalia 1978. augusztus 17., Osservatore Politico 1978. szeptember 12.

 I. János Pál pápává választása előtt a bíborosi kollégiumban azok voltak többségben, akik az egyház politikájának további liberalizálásáért szálltak síkra a II. Vatikáni Zsinat határozatainak szellemében. Csakhogy nem volt igazán befolyásos és tekintélyes jelöltjük. Egy amerikai pap szerint a konklávét elsősorban a politika, a hatalom és a pénz izgatta. Ebben a helyzetben 1978. augusztus 25-én választották a pápai trónra Albino Lucianit. 33 napig volt pápa. Hirtelen halálozott el. I. János Pál több szempontból is eltérően viselkedett elődjeitől. „Más-más nyelvet beszélünk” – mondta vele kapcsolatban az egyik nuncius, a pápai diplomaták parvenünek tartották. A szegények pápája akart lenni, nem szerette a fényűzést, úgy vélte, nem kell az egyháznak vagyont gyűjtenie. Megvetette a körmönfont cselszövéseket, amely a pápák tevékenységét általában kísérni szokta.  Sőt! Isten inkább anyához hasonlít, mintsem apához, és az Istennel való közvetlen kapcsolat kérdését is felvetette. Ezenkívül rendet akart teremteni a pénzügyek, illetve a bankok környékén is. Eltervezte, hogy fellép Cody ellen, Marcinkust is le akarta váltani. Szándékában állt eladni a vatikáni kincseket és részvényeket, és az így szerzett pénzt szétosztani a szegények között.

33 nappal megválasztása után este 12:30-kor elhagyta dolgozószobáját, majd hajnali 4:30-kor halott volt. Ez a találgatások lavináját indította el, többen gyilkosságról suttogtak, amit a Vatikán ellentmondásos nyilatkozataival csak fokozott. A Kúria mindenesetre elutasította a boncolást.  Nem tartozik e cikk témái közé, hogy I. János Pál halálának körülményeiről szót ejtsünk, inkább az utána következő események érdekelnek minket. A teljesség kedvéért azonban említeni kell, hogy nem egy szerző foglalkozott a kérdéssel, hogy csak David Yallop és Avro Manhattan könyveit említsük, akik bizonyítva látják, hogy gyilkosság történt.

 Mi azonban csak a logikánkra támaszkodhatunk. Ha I. János Pálnak valóban azért kellett idő előtt távoznia az élők sorából, mert a pénzhatalom ellen volt, és ha az említett „erők” valóban befolyással bírtak a pápaválasztásra, akkor a követező szentatyának olyannak kell lennie, aki az ő érdekeiknek megfelelő döntéseket hoz. II. János Pált 1978. október 16-án választották meg. Minden bizonnyal az egyik legnagyobb személyisége a XX. századnak, és talán az egyik legellentmondásosabb is. Most csupán arra szorítkozunk, hogy a témánk szempontjából néhány talán kevésbé ismert eseményre hívjuk fel a figyelmet.

Tény, hogy II. János Pál nem folytatta az elődje által eltervezett rendcsinálást, noha tisztában kellett lennie a Cody leváltásával, a bankvezetés cseréjével, a P2 listán szereplő szabadkőművesek számonkérésével stb. kapcsolatos kérdésekkel. Ignorálta I. János Pál intézkedéseit és minden maradt a régiben. Miközben a világ a Banco Ambrosiano és a P2 ügyet világraszóló botrányként emlegette, a Vatikán hallgatott. A sáros főpapoknak nem kellett számot adniuk cselekedeteikről. A listán szereplő szabadkőművesesekkel kapcsolatban sem tudni arról, hogy történt volna valami, ugyanakkor támogatta az Opus Deit, amit a Vatikán szabadkőműves társaságaként említenek, és extrém jobboldalinak tartanak. A szervezetről tudni kell, hogy világiak is tagjai lehetnek, általában gazdag és befolyásos emberekből áll. Egy 1979-es adat szerint 497 egyetemen, 52 rádió- és televízióállomás, 12 filmgyártó vállalat, 38 sajtóügynökség volt ellenőrzésük alatt . Ma  az Opus Deinek kb. 85 ezer tagja van, 98 százalékuk világi. Elitista szervezetnek tartják, egyfajta titkos társaságnak.

Nem zárhatjuk ki, hogy az Opus Deihez fűződő szoros kapcsolat hátterében néhány bankárt kell keresnünk. A nyolcvanas évek elejére ugyanis a Banco Ambrosiano hangos botrányok közepette csődbe ment, amely nyomán a Vatikán nehéz helyzetbe került, rövid idő alatt hatalmas összeget kellett visszafizetnie a befektetőknek. Az Opus Deihez közel álló bankárok segítségével megtörtént a bankkonszolidáció. 1982-ben II. János Pál hozzájárult az Opus Dei személyes prelatúrává – határok nélküli, csak a pápának alárendelt „mozgó” egyházmegyévé – való átalakításához. Úgy tűnik, csődegyezség köttetetett: az Opus Dei megkapta a hőn áhított státuszát, a Vatikán meg a pénzt.  Mindenesetre találkozni olyan véleménnyel is, hogy az Opus Dei kétes kapcsolatokat tart fenn a politika és a pénz világával, sokszor rászolgálva a „szent maffia” gúnynévre.

 Mindezek ismeretében korántsem zárhatjuk tehát ki a pénzhatalom befolyását a Vatikánra, ahogy azt XVI. Benedek egy világkormány felállításával kapcsolatos megjegyzése is mutatja. A katolicizmus, a kommunizmus és a pénzvilág is végső soron világuralomra tör…

 De mi lehetett mégis az az ok, amiért lemondott? Betegsége? Magas életkora? De hát más pápák még öregebben és még betegebben is hivatalukban maradtak. Csak találgatni tudunk. Lemondatták volna?  Talán az nem tetszett a pénzhatalomnak, hogy a XVI. Benedek által összehívott, 2010 októberében tartott, a Közel-Keleten élő keresztények jövőjével foglalkozó vatikáni szinódus résztvevői a zárónyilatkozatukban felszólították Izraelt, hogy szüntesse meg az arab területek megszállását és fogadja el az ENSZ határozatait az 1967 után elfoglalt területek visszaadására. Az okozott volna ellenszenvet, hogy az egyházi fórum éles kritikát fogalmaztak meg Izraellel szemben? Hogy olyan megállapítást tettek, miszerint a „Szentírást nem lehet felhasználni arra, hogy a zsidók visszatérését és a palesztinok kiszorítását igazolják vele"? Ráadásul voltak érsekek, akik kétségbe vonták „kiválasztott nép” és az „Ígéret földje” jogosságát, mondván nincs többé kiválasztott nép, és Izrael nemcsak a zsidóké. Vagy az nem tetszhetett, hogy a Vatikán szerint a zsidó állam bűnlajstromán többek között a palesztin földek „megszállása", a Nyugati Partot körülvevő biztonsági kerítés, a katonai ellenőrző pontok felállítása, a „politikai foglyok" bebörtönzése, a palesztin házak lebontása és a palesztin lakosság társadalmi-gazdasági életének megzavarása is szerepel.

Vagy egy másik ügy? Az, hogy XVI. Benedek pápa feloldotta a Marcel-Francois Lefebvre érsek által engedély nélkül felszentelt négy püspök - köztük az angol Richard Williamson - kiközösítését. Nem sokkal ezután Williamson saját rendházát és magát a Vatikánt is nehéz helyzetbe hozta a svéd televíziónak 2009 januárjában adott nyilatkozatával, amelyben nyíltan tagadta a holokausztot. A katolikus egyházfő egy interjújában később ugyan azt mondta: ha tudomása lett volna arról, hogy Williamson tagadja a világháborús gázkamrák létezését, nem oldja fel a kiközösítési határozatot. Talán ez háborított fel egyeseket? Vagy a kiszivárogtatási botrány? Nem tudni, mindenesetre ismerve a Vatikán és a pénzvilág összefonódását, igencsak gyaníthatjuk, hogy XVI. Benedek nem teljesen önként távozik a Szentszék éléről.

 

 

 

 

Gondolatok a Szentatya távozásával kapcsolatban 1.

 

Volt-e, lehetett-e, van-e kapcsolat a nemzetközi bankárok és a pénzoligarchia között?  A Rothschildok és a Vatikán között?  Gyaníthatjuk, ugyanis nem is olyan régen XVI. Benedek egy nagyon fontos és sokatmondó kijelentést tett: Egy globális hatóságra és egy központi világbankra van szükség a válság megoldásához. A Vatikán tehát ugyanazt szajkózza, amit a pénzoligarchia.

 

A nemzetközi bankárok és a Róma kapcsolata nem új keletű. A Rothschild- dinasztia itáliai bankházának komoly szerepe volt a Pápai Állam életében, sőt felvirágoztatásában. A kapcsolat 1831-ben vette kezdetét: XVI. Gergely pápa 1831-ben, 1832-ben, majd pedig 1837-ben, 12 millió scudo kölcsönt kapott a Rothschild-banktól. Tudni lehet, hogy 1870 júliusában is vett fel, közvetlenül a világi hatalmának felszámolása előtt. Kormányzásának utolsó évében a Pápai Állam adóssága meghaladta a 26 millió scudót – márpedig ismert, hogy a nemzetközi bankárok mindig is az uralkodóknak adott kölcsönökön keresztül fejtették ki befolyásukat, miért lenne másként ez a pápák esetében.

 

A továbbiakban is nyomon követhető a kapcsolat. Ismert, hogy 1870-ben az olasz csapatok bevonultak Rómába, és véget vetettek a pápák több évszázados világi hatalmának. XIII. Leó pápa (1878 - 1903) a tőkés rendszerrel való együttműködés irányába vitte az egyházat. Legfőbb szenvedélye az üzletelés és a magas diplomácia volt, mindig tudott a tőzsdei árfolyamokról. A vatikáni és az olasz pénzemberek összefonódtak, a mindmáig fennálló vatikáni Banco de Romát az ő kezdeményezésére alapították 1880-ban, amely tőzsdespekulációba is fogott. A Vatikán kezdeményezésére gomba módra elszaporodtak a különféle hitelintézetek és spekulációkkal foglalkozó szervezetek. XIII. Leó a halálakor 5 millió francia frankot hagyott maga után.

 

X. Pius (1903-1914) alatt tovább fejlődött a Vatikán és az olasz pénzügyi körök kapcsolata. Támogatta az olasz gyarmatosító politikát, a Banco di Roma fiókintézeteket nyitott Egyiptomban, Máltán, Tripoliszban, Barcelonában stb. A mai Líbiában nagy befolyásra tett szert, nagy földbirtokok, gőzhajózási cégek stb. kerültek a bank birtokába, amely alaptőkéje 1907-től 1912-ig negyvenmillió líráról kétszázra nőtt. X. Piusnak felróják, hogy semmit se tett a háború kirobbanása ellen. Van, aki azt állítja, hogy jóváhagyott, áldásával támogatott és ösztönzött az egyházon belül egyfajta „szabadkőműves” szervezetet. XV. Benedek (1914-1922) bankárcsaládból származott, a „középszerűség koraként” írnak a pápai trónon eltöltött éveiről. XI. Pius (1922 – 1939) támogatta Olaszország abesszínai agresszióját. 1929-ben a lateráni szerződéssel megalakult a Vatikán Állam. Rendezték a pápaság Olaszországgal szembeni igényeit. Mussolini 1750 millió lírát, akkori árfolyamon 90 millió dollárt fizetett a Vatikánnak.  A második világháború után a Vatikán pénzügyei jelentősen kiterjedtek. Az Egyesült Államokból és NSZK-ból is egyre több pénzt kapott. Megnövekedtek a különféle befektetései, a Vatikán a legnagyobb monopóliumok részvényese lett (fogamzásgátlót gyártó cégnél is volt részvénye, de ezt megszüntették). A Vatikánnak saját bankja is van.

 

XXIII. Jánossal (1958-1963) fordulat kezdődött, két ponton is. Az egyik a kommunizmushoz való viszonya, ami jelen esetben azért fontos számunkra, mert több minden utal a kommunista vezetők és a pénzhatalom kapcsolatára. XXIII. Jánost „vörös pápaként” emlegették. A másik fontos változás, ami nevéhez fűződik, hogy felül akarta vizsgálni az egyházi doktrínákat, ezért összehívta a II. Vatikáni Zsinatot. A végét már nem élte meg, közben elhunyt.

 

VI. Pál (1963-1978) követte a pápai trónon. Apja politikus és újságíró, liberális hírében állt. Nem riadt vissza a kommunistákkal való kapcsolattól sem. Az ő regnálása alatt ért véget a II. Vatikáni Zsinat, ami az egyház a nem keresztény vallásokhoz való viszonyával foglalkozott. 1965. október 28-án bocsátották ki a Nostrae Aetate kezdetű nyilatkozatot, amely kimondta a szellemi és időbeli-történelmi rokonságot a judaizmussal, és hogy a zsidók nem vétkesek az istengyilkosság bűnében. Elítélte az antiszemitizmust, és párbeszédre szólított fel. A zsinati atyák többsége a zsidók rehabilitációjáért foglalt állást.  VI. Pál bejelentette, hogy Jeruzsálembe látogat, ő volt az első e tekintetben .

 

VI. Pál halála után, 1978-ban I. János Pál került a Vatikán élére. Ekkor már néhány gyanús pénzügylet árnyékolta be a Szentszéket, ahogy arról több szerző is ír. Chicagóban például Cody kardinális az amerikai egyház pénzéből 2 millió dollárt ruházott be illegálisan a tőzsdén 1970-ben, amit elvesztett. VI. Pál le akarta mondatni, de mégis maradt a helyén. A Vatikáni Bank néven ismert Istitutio per le Opere Religiose (IOR) körül is sötét felhők gyülekeztek. Az IOR elnöke 1969-től Paul Marcinkus - litván származású chicagói érsek - volt, aki nevéhez korrupt és nem tiszta tranzakciók, hamis kötvények stb. köthetők. A Banco Ambrosiano, a legnagyobb olasz magánbank elnöke Roberto Calvi volt, aki illegális üzleteihez az IOR-t is felhasználta. Hatalmas összegeket kezelt a Vatikán megbízásából: a pénzt különböző alapokba és off-shore vállalatokban tartotta. Calvit 1978-ban azzal vádolták, hogy bankjában a maffia pénzét mosta tisztára, így a Vatikáni Bankkal kapcsolatban is felmerült a maffia. Az "Isten bankáraként" is ismert Roberto Calvi holttestét 1982. június 19-én találták meg a londoni Blackfriars-híd alatt, egy kötélen lógva. Az eset először öngyilkosságnak tűnt, de később bebizonyosodott, hogy gyilkosság történt. Tény, a befektetők pénzéből kb. 1,5 milliárd dollár tűnt el Calvi kezén. A pénz a kiemelt ügyfeleké volt, mint a maffia, a P2 nevű szabadkőműves-páholy és a Vatikáni Bank. A Vatikán soha nem ismerte el, hogy köze volt a csaláshoz.

Az 1970-es évek második felében felbukkant továbbá egy 121 nevet tartalmazó lista, amely a Vatikán szabadkőműveseinek neveit tartalmazta, a hiarerchia szinte minden szintjéről. Nem lehet persze bizonyítani, hogy hiteles volt vagy nem, mindenesetre több újság is közölte, például: French Bulletin de l'Occident Chrétien Nr.12, July, 1976., Panorama 1976. augusztus 10., Euroitalia 1978. augusztus 17., Osservatore Politico 1978. szeptember 12.

 

I. János Pál pápává választása előtt a bíborosi kollégiumban azok voltak többségben, akik az egyház politikájának további liberalizálásáért szálltak síkra a II. Vatikáni Zsinat határozatainak szellemében. Csakhogy nem volt igazán befolyásos és tekintélyes jelöltjük. Egy amerikai pap szerint a konklávét elsősorban a politika, a hatalom és a pénz izgatta. Ebben a helyzetben 1978. augusztus 25-én választották a pápai trónra Albino Lucianit. 33 napig volt pápa. Hirtelen halálozott el. I. János Pál több szempontból is eltérően viselkedett elődjeitől. „Más-más nyelvet beszélünk” – mondta vele kapcsolatban az egyik nuncius, a pápai diplomaták parvenünek tartották. A szegények pápája akart lenni, nem szerette a fényűzést, úgy vélte, nem kell az egyháznak vagyont gyűjtenie. Megvetette a körmönfont cselszövéseket, amely a pápák tevékenységét általában kísérni szokta.  Sőt! Isten inkább anyához hasonlít, mintsem apához, és az Istennel való közvetlen kapcsolat kérdését is felvetette. Ezenkívül rendet akart teremteni a pénzügyek, illetve a bankok környékén is. Eltervezte, hogy fellép Cody ellen, Marcinkust is le akarta váltani. Szándékában állt eladni a vatikáni kincseket és részvényeket, és az így szerzett pénzt szétosztani a szegények között.

 

33 nappal megválasztása után este 12:30-kor elhagyta dolgozószobáját, majd hajnali 4:30-kor halott volt. Ez a találgatások lavináját indította el, többen gyilkosságról suttogtak, amit a Vatikán ellentmondásos nyilatkozataival csak fokozott. A Kúria mindenesetre elutasította a boncolást.  Nem tartozik e cikk témái közé, hogy I. János Pál halálának körülményeiről szót ejtsünk, inkább az utána következő események érdekelnek minket. A teljesség kedvéért azonban említeni kell, hogy nem egy szerző foglalkozott a kérdéssel, hogy csak David Yallop és Avro Manhattan könyveit említsük, akik bizonyítva látják, hogy gyilkosság történt.

 

Mi azonban csak a logikánkra támaszkodhatunk. Ha I. János Pálnak valóban azért kellett idő előtt távoznia az élők sorából, mert a pénzhatalom ellen volt, és ha az említett „erők” valóban befolyással bírtak a pápaválasztásra, akkor a követező szentatyának olyannak kell lennie, aki az ő érdekeiknek megfelelő döntéseket hoz. II. János Pált 1978. október 16-án választották meg. Minden bizonnyal az egyik legnagyobb személyisége a XX. századnak, és talán az egyik legellentmondásosabb is. Most csupán arra szorítkozunk, hogy a témánk szempontjából néhány talán kevésbé ismert eseményre hívjuk fel a figyelmet.

Tény, hogy II. János Pál nem folytatta az elődje által eltervezett rendcsinálást, noha tisztában kellett lennie a Cody leváltásával, a bankvezetés cseréjével, a P2 listán szereplő szabadkőművesek számonkérésével stb. kapcsolatos kérdésekkel. Ignorálta I. János Pál intézkedéseit és minden maradt a régiben. Miközben a világ a Banco Ambrosiano és a P2 ügyet világraszóló botrányként emlegette, a Vatikán hallgatott. A sáros főpapoknak nem kellett számot adniuk cselekedeteikről. A listán szereplő szabadkőművesesekkel kapcsolatban sem tudni arról, hogy történt volna valami, ugyanakkor támogatta az Opus Deit, amit a Vatikán szabadkőműves társaságaként említenek, és extrém jobboldalinak tartanak. A szervezetről tudni kell, hogy világiak is tagjai lehetnek, általában gazdag és befolyásos emberekből áll. Egy 1979-es adat szerint 497 egyetemen, 52 rádió- és televízióállomás, 12 filmgyártó vállalat, 38 sajtóügynökség volt ellenőrzésük alatt . Ma  az Opus Deinek kb. 85 ezer tagja van, 98 százalékuk világi. Elitista szervezetnek tartják, egyfajta titkos társaságnak.

 

Nem zárhatjuk ki, hogy az Opus Deihez fűződő szoros kapcsolat hátterében néhány bankárt kell keresnünk. A nyolcvanas évek elejére ugyanis a Banco Ambrosiano hangos botrányok közepette csődbe ment, amely nyomán a Vatikán nehéz helyzetbe került, rövid idő alatt hatalmas összeget kellett visszafizetnie a befektetőknek. Az Opus Deihez közel álló bankárok segítségével megtörtént a bankkonszolidáció. 1982-ben II. János Pál hozzájárult az Opus Dei személyes prelatúrává – határok nélküli, csak a pápának alárendelt „mozgó” egyházmegyévé – való átalakításához. Úgy tűnik, csődegyezség köttetetett: az Opus Dei megkapta a hőn áhított státuszát, a Vatikán meg a pénzt.  Mindenesetre találkozni olyan véleménnyel is, hogy az Opus Dei kétes kapcsolatokat tart fenn a politika és a pénz világával, sokszor rászolgálva a „szent maffia” gúnynévre.

 

Mindezek ismeretében korántsem zárhatjuk tehát ki a pénzhatalom befolyását a Vatikánra, ahogy azt XVI. Benedek egy világkormány felállításával kapcsolatos megjegyzése is mutatja. A katolicizmus, a kommunizmus és a pénzvilág is végső soron világuralomra tör…

 

De mi lehetett mégis az az ok, amiért lemondott? Betegsége? Magas életkora? De hát más pápák még öregebben és még betegebben is hivatalukban maradtak.

Csak találgatni tudunk. Lemondatták volna?  Talán az nem tetszett a pénzhatalomnak, hogy a XVI. Benedek által összehívott, 2010 októberében tartott, a Közel-Keleten élő keresztények jövőjével foglalkozó vatikáni szinódus résztvevői a zárónyilatkozatukban felszólították Izraelt, hogy szüntesse meg az arab területek megszállását és fogadja el az ENSZ határozatait az 1967 után elfoglalt területek visszaadására. Az okozott volna ellenszenvet, hogy az egyházi fórum éles kritikát fogalmaztak meg Izraellel szemben? Hogy olyan megállapítást tettek, miszerint a „Szentírást nem lehet felhasználni arra, hogy a zsidók visszatérését és a palesztinok kiszorítását igazolják vele"? Ráadásul voltak érsekek, akik kétségbe vonták „kiválasztott nép” és az „Ígéret földje” jogosságát, mondván nincs többé kiválasztott nép, és Izrael nemcsak a zsidóké. Vagy az nem tetszhetett, hogy a Vatikán szerint a zsidó állam bűnlajstromán többek között a palesztin földek „megszállása", a Nyugati Partot körülvevő biztonsági kerítés, a katonai ellenőrző pontok felállítása, a „politikai foglyok" bebörtönzése, a palesztin házak lebontása és a palesztin lakosság társadalmi-gazdasági életének megzavarása is szerepel.

Vagy egy másik ügy? Az, hogy XVI. Benedek pápa feloldotta a Marcel-Francois Lefebvre érsek által engedély nélkül felszentelt négy püspök - köztük az angol Richard Williamson - kiközösítését. Nem sokkal ezután Williamson saját rendházát és magát a Vatikánt is nehéz helyzetbe hozta a svéd televíziónak 2009 januárjában adott nyilatkozatával, amelyben nyíltan tagadta a holokausztot. A katolikus egyházfő egy interjújában később ugyan azt mondta: ha tudomása lett volna arról, hogy Williamson tagadja a világháborús gázkamrák létezését, nem oldja fel a kiközösítési határozatot. Talán ez háborított fel egyeseket? Vagy a kiszivárogtatási botrány? Nem tudni, mindenesetre ismerve a Vatikán és a pénzvilág összefonódását, igencsak gyaníthatjuk, hogy XVI. Benedek nem teljesen önként távozik a Szentszék éléről.

 

 

 

 

Szólj hozzá!